A legvégső filozófia ezen a cslogon. A bartosizmus abszurd filozófiai kísérlet, ami hosszú távon igazoltan tudatmódosító hatással bír. Az itt bemutatott gyakorlatok, gondolatok és életforma könnyen károsíthatják az Önök egészségét, de egyrészt még mindig kevésbé, mint egy "fejlett" ipari társadalomban élni, másrészt mi is az "egészség" és léte mióta magától értetődő érték?

"A Moslékfőző csollap az élőétel, a Bartosizmus az Ebroniton a készülő főfogás" - ahogy mesterünk mondja. A bartosizmust kommentáljátok szabadon! Minden észrevételért, kérdésért, kérésért, ötletért szpaszíba! A bartosizmus a három T filozófiája: Tanuljátok, Tanítsátok, Terjesszétek!

Aki bármivel, általunk ihletett írással, videóval vagy bármilyen szellemi alkotással hozzájárulna a csloghoz, ne habozzon azt jelezni. Aki rendelkezik Bartos Cs. István, Bartos Csaba vagy "Moslékfőző" Bartos Cs. Pisti által írt kézirattal vagy általa készített képpel, amit megosztana velünk - kölcsönadna másolásra - jelezze levélcímünkön. A Bartos Archívum minden hozzájárulást örömmel fogad.

Levélcímünk az ebroniton: bartosizmus@gmail.com

Tanítómesterünk csollapja: http://moslekfozo.atw.hu/

2010. június 1., kedd

IV.: A szókimondás erénye - A cinizmus politikája


Egy alkalommal Kratész, Diogenész leghíresebb tanítványa elvitte éretté vált fiát a kuplerájba és így szólt: „Látod, itt éli apád a házaséletét.” Az üzenet, ha ráéreztünk a cinizmus dallamára, világos: a házasságnál még a prostitúció is tisztességesebb intézmény. Tisztességesebb, mert kevesebb kötelemmel jár, alkalmi és kevésbé rejti el a dolog valódi természetét. Őszintébb. A házasság nem kevésbé üzleti vállalkozás, a tulajdonviszonyok rendezését, nem pedig résztvevőinek szabadságát szolgálja. Egyébiránt Kratész és legendás párja, Hipparkhia a fennmaradt beszámolók tanúsága szerint maguk is jelentős nemi aktivitást bonyolítottak le, és mivel maguk is koldusként éltek, ez jellemzően a nyilvánosság előtt történt. (Ma nyilván előbb utóbb rendőrök, közegészségügyi hivatalnokok, védőnők és gyámhivatalnokok sújtanának le rájuk, de akkor és ott az azért többé- kevésbé egy szabad városállam volt.) Persze a legtisztességesebb az, ha szexuális vágyaink kielégítése végett önként és céljaink elfedése nélkül társulunk olyanokkal, akiknek céljai egybeesnek a mieinkkel, olyan formában, amit egy szociológus „szexuális affinitás csoportnak” nevezne. A cinikusok (és a sztoikus iskola képviselői közül sokan) így éltek. Hírhedt mivoltukat talán elsősorban ennek köszönhették: kortársaik borzadva számolnak be arról, hogy Diogenész követői férfi- és nőközösségben élnek és minden szexuális impulzust, jöjjön az létre „azonos” vagy „ellenkező” neműek, emberek és állatok, különböző korú, társadalmi hátterű vagy származású emberek között, egyformán (!) legitimnek, természetesnek tekintettek. Maga Kratész és Hipparkhia esete az egyetlen künogámia, cinikus nyitott házasság, amiről tudunk a korban, és ez is inkább a kivétel, ami erősíti a szabályt: a cinikusok elvi házasság-ellenességét. Hasonló az angolszász világban levendulaházasságnak nevezett intézménnyel, melyet tagjai csupán falból tartanak fenn, hogy mellette szabadon élhessenek az előírt normától eltérő kedvteléseiknek. Hipparkhia jó családból származott és meggyőződésből adta fel a számára adott életet, hogy Kratésszel éljen, együtt pedig gyakori vendégei voltak az előkelő írástudó körök estélyeinek, hogy bohém viselkedésükkel szórakoztassák az alter-életforma iránt fogékony úri társaságot.

Nem világos, milyen alapon tekintettek a cinikusok minden szexuális ingert egyformán természetesnek. Az eddigiek alapján azonban megkísérelhetjük a helyes cinikus szexuális higiénia [irónia] alapjainak fölvázolását. Szó sincs róla, hogy a cinikusok a hedonizmust propagálták volna, éppen ellenkezőleg, aszketikus állásponton voltak, úgy gondolták, a vágyainkon uralkodnunk kell, nem uralkodhatnak a vágyaink rajtunk. Aszketizmusuk azonban nem önfeláldozó (mint a kereszténység érzékiség-ellenessége esetében), hanem önkiteljesítő. Természetes vágyaink nem uralkodhatnak rajtunk, hiszen azok mi magunk vagyunk, amik uralkodnak, azok nem természetesek, hanem társadalmilag szuggeráltak – ez utóbbiaktól kell megtartóztatnunk, megvédenünk magunkat. Természetes vágyaink kiélése a lehető legtermészetesebb módon viszont a legkevésbé olyasmi, ami szégyenletes vagy erkölcstelen lenne, éppen ellenkezőleg. Érdemes párhuzamba állítanunk a cinikus szexuális etikát a Hakim Bey néven író amerikai illetőségű filozófus egy fogalmával, az „immediatizmussal” (közvetítetlenséggel). A szexuális aktus célja szerint a legközvetlenebb, a társadalom uralmi normáinak közvetítő (elidegenítő) felületét a leginkább nélkülöző, leginkább a belső igényeink szerint működő módja, hogy megéljük önnön természetes létünket és közösségünket a másik emberrel… vagy legyen az bármi más. A cinikusok szerint a legigazibb, legszorosabb, ha úgy tetszik legmélyebb kapcsolat, ami két (vagy több) ember között létrejöhet, az egy a (birtoklásra épülő) társadalmi normáktól nem zavartatott, kizárólag a kölcsönös vonzalom által meghatározott jó nagy baszás.

„Természetes vágyaink kiélése a lehető legtermészetesebb módon.” Ezen elv (a kortársak által sokat említett cinikus „szégyentelenség”) kitágítása, levezetése vezet el bennünket ahhoz a viselkedési normához, amit Diogenész a legnagyobb erénynek tartott. Ez a szókimondás vagy egyenes beszéd (parrhészia), mely (itt) nem jelent többet, mint amit ígér: azt, hogy igényeinknek a lehető legkevesebb civilizációs púder nélkül adjunk hangot. Ne feledjük el azonban, hogy a parrhészia az a politikai-fogalmi kontinuum, ami Euripidésszel kezdődik, ma pedig úgy nevezzük: szólásszabadság, free speech, francparler, Freimüthigkeit, stb. (Érdemes megismerkedni Michel Foucault francia filozófus 1983-as előadásával a témában.) Ha azt mondom, „Szarnom kell.”, az tisztességesebb, mint ha azt mondom, „Ki kell mennem a mellékhelyiségre.”, de ez is korrektebb, mint ha azt mondom, „Elnézést kérek, dolgom van.” Félreértés ne essék, a szókimondás nem jelenti azt, hogy feltétlenül mondani kell valamit, sőt: ebben a helyzetben akkor járunk el a legtisztességesebben, ha szó nélkül letoljuk a gatyánkat és elintézzük, amit el kell. A verbális kommunikáció arra való, hogy az ember hangot adjon legszükségesebb igényeinek a lehető legkevesebb maszatolás nélkül, minden más természetellenes önkorlátozás és hazugság. Minél kevesebbet beszélünk, és minél obszcénebbül, annál erényesebbek vagyunk.

Diogenész egy alkalommal kiállt az agorára és egy jóízűt maszturbált. Az érdeklődőknek így felelt: „Ha mindenki így tenne, Trója még mindig állna.” Értsd: abból a nézőpontból nézve, melyből e magatartás fakad, minden társadalmi viszály és háború értelmetlen.

Érezhetően elérkeztünk a legingoványosabb talajra a cinizmus fogalmába új életet lehelni próbáló gondolatkísérletünk során: miféle üzenete van Diogenésznek egy szavazópolgár számára? Lehet-e a cinikus alapállásból egyértelmű politikai filozófiát, álláspontot levezetni? A cinizmusról való gondolkodás sokáig nem tudta meghaladni azt a közhelyet, miszerint a cinizmus társadalomellenes, így politikailag irreleváns, nem bír értékelhető, érvényes üzenettel. Ez azonban könnyen feloldható: a társadalomellenesség maga is egyfajta viszonyulás a köz ügyeihez, melyből ha pártállás nem is következik, egy közösségi magatartásforma és berendezkedés előnyben részesítése igen. Ha nem így lenne, a sztoicizmus sem lenne politikailag értékelhető, ami nehezen magyarázhatná neves uralkodók, értelmiségiek és politikusok sztoikus meggyőződését.

Feltételezhetjük, hogy egy cinikus minden körülmények között az imaginárius (képzeletbeli) közösségek, államok, nemzetek, kormányzatok az egyén feletti minél kevesebb hatalmának híve. A leginkább úgy lehetne tréfásan megnevezni a cinikus feltételezhető politikáját: libertárius szituacionizmus. Én inkább úgy mondanám: politikai-intellektuális kalózkodás. Elvi elvtelenség. A cinikus minden körülmények között azt az erőt részesíti előnyben a politikai eszmék, erőforrások és csoportok versenyében, ami gyengíti az idealizmus, a realizmus (lásd az 1. részt), a gnoszticizmus, a hedonizmus, a homogenitás és a hegemónia erőit.

Mikor egy filozófust Nagy Sándor maga mellé vett udvaroncnak, az esetet Diogenész hasonlóképpen kommentálta: „Szegény pára! Most már csak akkor ehet, amikor az uralkodó megéhezik. Én inkább éhezem, mint hogy mástól függjön, mikor eszem.” Egy másik alkalommal kiállt az agorára és úgy tett, mint aki beszédet készül tartani. „Emberek, emberek!” – kiáltotta, s miután elég nagy tömeg gyűlt köréje, így szólt: „Embereket hívtam, nem csőcseléket!” Az autarkia és a csőcselék-lét közti szabad választás minden kormányzati forma alatt elérhető az ember számára, legfeljebb más hedonisztikus kockázati tényezőkkel, ahogy minden kormányzati forma a csőcselék önzésén és önző önfeláldozásán nyugszik.

Ne feledjük: a cinizmus nem vallás, nincsenek hittételei és tilalmai. Nem tiltja, hogy az ember magánélete mellett szükség esetén közéletet éljen, élvezze gazdag örökségét, irányítsa birodalmát vagy hadseregét, elegáns villájában hatalmas swinger partykat tartson, vagy netalán emberhúst egyen. Még csak azt sem, hogy az ember valami vallás híve legyen, ha az esik jól neki. Ha nem esik jól neki, azt sem, csak akkor már nem nevezhetjük az illetőt cinikusnak. Diogenész nem azért élt csövesként, mert a cinizmusa ezt előírta, hanem mert tartotta magát az adott körülményekhez a legértelmesebb és legszabadelvűbb módon való alkalmazkodás elvéhez. Valószínűleg meg is gazdagodhatott volna és a közösség formálisan szabad tagja lehetett volna – ha feladja valódi szabadságát. A cinikus elvben bármilyen mértékben kiegyezhet egy társadalmi renddel, amíg az önállóságát szolgálja. Önállóságának azonban logikai határt szab a felismerés, hogy nem terjeszkedhet más önállóságának rovására. A máson elkövetett erőszak önnön autarkiáját is sérti, nem elvben, gyakorlatban, hiszen a kényszert önnön mozgásterének korlátozása árán tarthatja fenn. A hatalom a birtokosát is kerítések közé zárja. Egyetlen elv van, melynek áthágása egy cinikus számára nem lehetséges, ezt a következőképpen fogalmazhatjuk frappáns jelszóvá: NINCS TÖBB! Nincs másik világ, nincs másik élet, nincs több, mint ami van. Senki nem ígért nekünk önmagunk megerőszakolása árán túlvilágot vagy evilági mennyországot - na jó, utóbbit sokan. Nem lehet gyarapítani a javakat, csak elvenni másoktól, ezzel azonban magunkat is megkárosítjuk. Nem hághatjuk át természet adta kereteinket, nem azért, mert valami tiltja, hanem mert beláttuk, hogy ezzel magunkkal baszunk ki, belső békénket feladjuk egy illuzórikus önemésztő és természetromboló látszatvilágért. Ha "legyőzzük a természetet", önmagunkat győzzük le és döntjük rabigába. Önnön hazugságunk nyughatatlan rabjai leszünk, és szenvedésünkön csak a hazugságba minél jobban belelovallva magunkat akarhatunk enyhíteni. A cinikus pozíció azonban, bárha járhat kényelmetlenséggel a társadalom szempontjából, a mi szempontunkból azonban a kárpótlás felbecsülhetetlen: egészségesen, természetesen, felszabadítóan kacaghatunk a társadalomnak nevezett groteszk majomparádén. Kacagjunk az életen, és haljunk bele a kacagásba.

*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Címkék

Google Website Translator Gadget