CYNICISM New Dictionary of the History of Ideas. Thomson and Gale, 2005. 525
A szócikket írta: Luis Navia, fordította a szerző
A „cinikus” szó a modern nyelvhasználatban jellemzően negatív jelentéstartalommal kerül elő. Olyan emberre utalunk vele, aki mindent vitriolosan kritizál, mindennel szemben gyanakvó, közömbös vagy ellenséges bizonyos kérdések és embertársai iránt, önző és érdektelen a közösség normái, hite és jóléte iránt. Gyakran arra is utal, hogy az illető megszakította emberi, társadalmi kapcsolatait. Politikai (közösségi) kontextusban a cinikus olyan, aki nem azonosul a köz érdekeivel és érdeklődésével, nem lelkesedik, nem vállal részt, mert elvesztette hitét a többiekben.
Ettől függetlenül a cinizmusnak van egy régebbi, az antik görög filozófusok, nevezetesen Szókratész és társai (i.e. 4-5. század fordulója) idejébe visszavezető jelentése is. Ha utánajárunk a cinizmus történetének, látni fogjuk, mai és eredeti jelentése között számottevő különbség tapasztalható. Egyetérthetünk Bertrand Russell véleményével, aki szerint a modern cinikus egészen más, mint ami az antik cinikus volt. Sajátos jelentésmódosulás ment végbe, minek következtében a szó mára majdhogynem az ellenkezőjét jelenti, mint amit eredetileg jelentett, leszámítva bizonyos felszíni hasonlóságokat.
A cinikus szó a görög künikosz szóból ered, melynek jelentése kutyaszerű, kutyás, vagy ha úgy tetszik, „kutyoid”. Mikor Arisztotelész példának okáért „Kutyaként” hivatkozik a szinópei Diogenészre (elhunyt i.e. 320 körül), az azért van, mert ezen a becenéven volt ismert. Hasonlóképpen „kutyaseregként” nevezi Lucius az i.e. 2 században Róma külvárosaiban tanyázó plebeius szubkultúrákat. A cinikusok kutyaként való azonosítása valószínűleg nem tőlük maguktól ered, és a viselkedésükre utal, de Diogenésszel kezdődően maguk is örömmel azonosították magukat így.
Gyakran felmerül, ki volt az első cinikus. A válaszok megoszlanak a Szókratész körébe tartozó Antiszthenész (kb. i.e. 445-365) és utóbbi tanítványa, Diogenész között. Azt azonban észben kell tartanunk, hogy a cinizmus nem volt olyan értelemben vett iskola, mint Platón Akadémiája vagy Zénón Sztoája, nem volt alapítója, gyülekezési helye, doktrínái, kifejtett tanai. A klasszikus cinikusok meglehetősen vegyes társaság volt, mind nemi összetételüket vagy meggyőződéseiket és életformájukat tekintve. Ami mégis megkülönbözteti őket, mint a cinikus irányzat képviselőit, az sajátos viszonyulásuk koruk társadalmához és a mód, ahogy ennek kifejezést adtak.
A cinizmus története az i.e. 4. század elején kezdődik és az i.sz. 5. században ér véget. A legkönnyebben úgy definiálhatjuk, mint annak szigorú és mindent átható állítását, hogy valójában, ha „józanul”, objektíven nézzük, semmilyen társadalmi normának nincsen értelme. Mindaz, aki ezt át nem látja, ködben (tüphosz) él, mely eltakarja tisztánlátását, és megzavarja az értelmét, mely az egyetlen emberi specifikum. Ezáltal az ember elhagyja valódi természetét. Diogenész számára a társadalom egy hatalmas bolondokháza, tele a legkülönbözőbb devianciával, mint kegyetlenség, csalás, kapzsiság, hazugság, korlátlan élvhajhászás és a többi, ami elárasztva az emberiséget szabállyá válik és vallás, hagyomány, hazafiság és más értelmetlenségek alakjában válik normaképző elemmé. A cinikusok e bolondokházának üzentek hadat.
Ennek megfelelően a cinizmust ellenkultúraként érthetjük meg igazán. Felismerhetőek benne elvek, de a források gyengesége ezt nem teszi egyszerűvé. Cinikusok írásbeli tanításai nem nagyon föllelhetőek, vagy ha mégis, nem túl bőbeszédűek, mert szerzőik elsősorban tetteikkel és beszédeikkel kívántak hatni. Nehéz ezek megértése nélkül arról beszélni, mit értettek értelem alatt. A legtöbb információt a róluk szóló számtalan anekdotában találhatunk, melyek görög, latin és arab nyelvű másodlagos forrásokban maradtak fenn. Felfedezhetünk néhány cinikus erényt, magatartásmintát: a kapzsiságra önkéntes nincstelenséggel, a szervilizmusra nonkonformizmussal, a hazafiságra „kozmopolitizmussal” válaszoltak, a gyönyörök hajhászására aszketizmussal, a hazugságra és álszentségre brutális őszinteséggel, a társadalmi egyenlőtlenségre és előítéletekre egyenlőséggel, a vallásra hitetlenséggel, az üres fecsegésre makacs hallgatással, az udvariaskodásra gorombasággal, a ésszerűtlen viselkedésre az értelemhez való ragaszkodással, ahogy azt ők elképzelték.
A cinikus irányzat egy idő után eltűnt, de határozottan felismerhető nyomot hagyott a nyugati világon. Jól példáztak egy jellegzetes tendenciát, ami minden korban jelen van, ellenállni mindannak, ami irracionális és természetellenes. A sztoicizmus például a nem jött volna létre a cinikusok hatása nélkül. Amíg a világ olyan bolondokháza lesz, amilyennek Diogenész látta, mindig lesznek cinikusok, mind a mai, mind a klasszikus értelemben, mind az önzésre és értelemellenes világra adott válaszként, mind a vágyként, hogy az emberiség visszatérjen valódi természetéhez, természetes értelméhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése