Az etika a filozófiának az az alágazata, mely azzal foglalkozik, hogyan kell (avagy érdemes) élni. Hogyan éltek a cinikusok, voltak-e etikai elveik? Diogenészről azt tartják, csak attól érezte korrektnek elfogadni adományt, aki megértette és értékelte filozófiai alapállását – ezáltal találkozásuk kölcsönösen termékenynek és hasznosnak volt mondható. Későbbi korok cinikus körei gyakran keveredtek olyasmi gyanújába, amit mai moralizáló nyelvünkkel úgy mondanánk: kiskorúak megrontása. Ennél mélyebbre kell hatolnunk azonban, ha valóban ki akarjuk meríteni a szó igazi metafizikai értelmében vett megrontás tényálladékát, mely minden magát komolyan vevő filozófus célja.
Mint minden filozófiai irányzatnak, a cinizmusnak is kell, hogy legyen elképzelése arról, mi az erényes élet. Az erényes élet az, ami az embert eljuttatja a megelégedettség és a belső béke (eudaimonia, szó szerint nyugodt lelkűség) állapotába, ami végül is az élet végső célja. Az eudaimonia nem valami időbeli síkon elérkező végállomás, hanem egy állapot, ami van, hogy teljesebb, van, hogy sérül. Erényes életet az él, aki olyasmivel tölti idejét, ami az eudaimonia irányába hat inkább, mint ellenkezőleg. A cinikusok (és a sztoikusok) szerint a belső béke talán nem egyetlen összetevője, de legfőbb alapja az önállóság (autarkia). A cinikusok és nyomukban a sztoikusok voltak az a két görög filozófiai irányzat, akik az eudaimonia alapjának az egyénnek a társadalomtól való minél nagyobb függetlenségét tekintették. A társadalmi közbeszédben önállóság alatt többnyire „anyagi” függetlenséget értünk, vagyis pénzt, ami nem anyagi dolog, hanem a végsőkig elvont – szóval olyasmit, hogy az ember a maga szolgamunkájának ellenértékével fizeti a lakáshitelét, annak az odúnak a végtelen árát, ahol meghúzza magát a szolgamunkák közötti szervezett regenerálódás szüneteiben. Ez a beszéd a modern gazdaságtan világmagyarázó elvvé való előlépéséről tanúskodik és arról, az emberek önmagukra tárgyként tekintenek. A filozófiában az autarkia mást jelent, hogy mit, az kiderül, a továbbiakban pedig az önállóságról, mint autarkiáról kívánok beszélni. A cinikusok számára az önállóság elválaszthatatlan a közömbösség (apatheia) erényétől, ami nem jelent mást, mint egyfajta igénytelenséget, a társadalmi lét értéktelennek való tekintését. A társadalomról abban az értelemben beszélek, mint kényszerek és konvenciók szervezett rendszeréről, külső-mesterséges rendről, ellentétben a természettel, ami a dolgok belső rendje. Elterjedt tévhit, hogy a cinikusok a pénzt tartották minden rossz (vagyis az ember önállóságát sértő dolog) forrásának. Ez így nem igaz, a cinikusok minden rossz forrásának a civilizációt (lásd mint társadalmat fent) és annak eszmei alapját, az idealizmust tartották. A pénz a legvégső idealizmus, és mint ilyen, a társadalom alapja. (Idealizmus, amikor valóságként, sőt valóságosabbként kezelünk nem tapasztalt, hanem elvont dolgokat. Az idealizmus atyja Platón, aki éppen úgy Szókratész tanítványa volt, mint a cinikus iskola alapítója, Antiszthenész. A cinizmus tehát egyidős, és egy ideig rivális irányzat volt az akadémiai fősodornak – fel is jegyezték, hogy Diogenész előszeretettel szabotálta Platón előadásait.) Ez fogalmilag is világos: mivel ami az ember önállóságát sérti, az a kényszer, a társadalom pedig a kényszerek rendszere, az a rossz forrása és foglalata, fenntartója. Ettől még lehet szükséges rossz, de mindenképpen rossz, olyasmi, amitől a lehető legnagyobb mértékben függetleníteni kell magát az embernek. Vigyázat másodszor! Ez nem a társadalomból való „kivonulást” jelenti, csupán azt, hogy azt értéktelennek (nem valódinak) kell tekinteni. Attól, hogy valami értéktelen, még lehet hasznos olyasmi elérése számára, ami értékes, csupán célok és eszközök össze nem keveréséről van szó.
Naturalista fundamentalizmusuk miatt a cinikusok értelmetlenségnek tartanak minden birtoklással összefüggő gondolati struktúrát. A tulajdon paraszti utópia, abból a történeti korból származó idealizmus, amikor az ember rájött, hogy kerítéseket emelhet a dolgok köré, hogy ami belül van, uralhassa. Végül már maga is elhitte, hogy a kerítésen belüli világot ő teremtette, és e teremtésre hivatkozva formált jogot a birtoklására, felcserélve okot az okozattal. Nagyjából összefoglaltuk a zsidó-keresztény mitológia egyik központi koncepcióját. Valójában a gyümölcs magától nő a fán, és nem azért, mert a gazdája „növeszti”, a gyümölcsnek a termés a természete, melyet a mesterséges (társadalmi) beavatkozás legfeljebb hatékonyabbá tehet – de kinek a nézőpontjából? A tulajdonos számára minden dolog forrása az ő teremtő munkája, melynek jogán annak elosztójaként tetszeleghet (vö.: „Mi tartunk el titeket, élősködők.”). Így a paraszti tudatban a munka (vagyis a gürcölés) válik a legnagyobb erkölcsi értékké, a világ alapjává, melyről (mármint a tulajdonba vett, a kiérdemelt világról) csak a kisajátítás, „nemesítés”, tenyésztés, művelés kategóriáiban lehet gondolkodni. Ez az erkölcsi megnemesülés, a munkásarisztokrácia büszkesége súlyos áldozatot kíván. Cinikus szempontból ez az egyenes út a szolgaságba (the road to serfdom). A világ önmagában való, így nem is birtokolható. (Ezt az alapállást neveztük volt naturalizmusnak.) Az ember nem teremtett, és nem is teremtő, leigázó, megművelő, átalakító, csupán használója a világnak. A világ nem Istené, akkor létezne egy transzcendens hatalom, melynek evilági képviseletre, felkent Központi Bizottságra van szüksége. A cinikusok szigorúan ateisták (istentelenek) vagy politeisták (többistenhitűek), ami e szempontból egyre megy. A világ az isteneké, a folyó a folyóistené, a másik folyó a másik folyóistené, a fa a faistené, az ember pedig önmaga istene, de csakis önmagáé. A világ önmaga, önmagáé. Semmi mást nem birtokolhat egy ember, mint önmagát. Önmagunk birtoklása az autarkia. Ebből is látszik, hogy az autarkia nem egyéni állapot, hanem univerzális - egy és oszthatatlan, a világ belső rendje. Valahányszor mást akarunk birtokolni, úgy járunk, mint Miki egér a varázsló kalapjával a Fantázia (1940) című filmben. (Hihetetlen, hogy a „Föld” történetét ma is úgy képzeljük, ahogy ez a film mutatta, aminek forgatókönyvét „nem a művészet, hanem a tudomány írta”, de ne térjünk el a tárgytól.) Minél inkább kisajátítunk valami mást, annál inkább elveszítjük magunkat. Amikor azt hisszük, valamit birtoklunk, valójában saját tulajdonosi tudatunk és a birodalmunk megvédésének kényszere birtokol minket, leszűkítve saját szabadságunkat és a természetet ellenségként festve le előttünk.
Vigyázat harmadszor! Minden klasszikus nézet szerint, legyen „keleti” vagy „nyugati”, a filozofikus létmód feltételezi az esetleges, „világi” kötelmeknek való alárendelődés elutasítását. Egy az igazságot vagy általában a belső békét kereső ember számára a legideálisabb, ha nincs semmije illetőleg nem kötődik semmihez, ebben a cinikusok sem különböznek. Azonban a cinikusok sosem prédikáltak szegénységet vagy aszociális viselkedést. Nem koldusnak kell lenni, csupán nem kell különbséget látni koldus és király között, márcsak azért sem, mert végül mindkettőből egyformán trágya lesz. Nem kell elmenni remetének, csupán nem szabad hagyni, hogy mások osszák ki nekünk a lapokat, ahogy mi se osszuk ki másoknak. Mivel a birtoklás és az abban kifejeződő hatalom illuzórikus, így egy cinikus számára értelmetlenek az ezzel kapcsolatos fogalmak, így a „szegénység” vagy a „gazdagság”, a „tartozás” vagy a „lopás”. Az ember csupán magához veszi, amire szüksége van, szükségleteit pedig az önrendelkezése feladása (esetleg más önrendelkezésének megsértése) nélkül elérhető javakra korlátozza. Ha egy cinikus talál egy ötezrest a földön, alighanem fölveszi és megpróbálja a számára legértelmesebben felhasználni, de hogy milyen mértékben lenne hajlandó ugyanezért alárendelni magát más akaratának, az erősen kérdéses. A cinikus nézőpontot kiválóan illusztrálja Charles Bukowski amerikai író-költő műveiben szereplő alteregójának mottója: „Dolgozni elmenni a hülye is el tud, anélkül élni, az az, ami embert kíván.” Állítólag a színész-filmsztár Marlon Brando fiatalon, amikor még nem volt pénze, állandóan nyitva tartotta szerény bérleménye ajtaját, hogy hajléktalanok számára menedékül szolgálhasson, mikor pedig rengeteg pénze lett, öregkorára vett magának egy szigetet, ahol királyként élt. Egyik sem mond ellent a cinizmus etikai világképének, sőt, nehéz nem ugyanazt a társadalmi nihilizmust fölfedezni mindkettőben.
Szó sincs róla, hogy egy cinikus társadalmi normát akarna alkotni önnön önállóságából, ez már fogalmilag is képtelenség lenne. Mindössze úgy gondolja, mindenki maga választotta az életstratégiáját, és ennyiben maga felelős érte. Ha valaki többre értékeli az aktuális társadalmi értékek, mint gazdaság, biztonság, karrier, tudás, hírnév, hatalom, vagy akár egészség vagy maga az élet egyikét saját önállóságánál (vagyis aktuális és nem potenciális, természetes-empirikus és nem absztrakt-racionálisan konstruált önrendelkezésénél), az a maga baja, nincs joga ebből morális piedesztált faragni magának, hogy másokat zsarolva próbáljon rávenni hasonló önfeladásra. „Az a bajom, hogy lopják az pénzemet! Több rendőrt és biztonsági kamerát akarok mindenhová!” „De kérlek” – szól Diogenész – „Mindenki maga dönti el szabadon, mi a baja, ne a más szabadságának kárára akarja a megoldást. Ha nem tudod szabadon megvédeni a magadét, ne vágyj olyasmire a szabadság árán, ami nem lehet a tiéd.” Ennyiben a cinizmus szabadelvű, abban az értelemben, mint a francia író-filozófus, Alexis de Tocqueville híres maximája (döntési elve): „Aki a szabadságot nem önmagáért akarja, az szolgának született.” A fenti megfontolásból fakadó etikai imperatívusz talán leginkább a Magyarországon kevéssé ismert (egyébként elég középszerű) orosz-amerikai írónő, Ayn Rand egoista etikájának vezérfonalához hasonlítható: „A kisujjamat sem mozdítanám mások kedvéért, és másoktól sem várok semmit (amit nem akarnak önként) irányomban.” Rand esetében azonban a heroikus önzés (tipikusan modern) értelme az egyéniség minél korlátlanabb kiteljesítése, hogy az egyedülálló, a világot átformáló invenció útjába ne álljon a középszerűség konformizáló diktatúrája. Na most tessék figyelni, elvtársak, kik eddig bírtátok: a cinikus számára a „világ” nem formálható át (nem is igényli, nem is értelmezhető ez a kategória), az „egyéniség” pedig csupán a szolgaság dísze, mint a meztelen nők (vagy férfiak) képei a cellánk (vagy munkahelyi fakkunk) falán. Egy önálló embernek ugyanúgy nem természetes igénye, hogy egyénisége legyen, mint hogy kocsija vagy bankszámlája. Végül is mi az, hogy egyéniség? Általunk az állam által belénk szuggerálva birtokolni vélt szellemi és anyagi javak, a társadalom által felkínált minősítések összessége nyakon öntve (jó esetben) a mi romantikus (regényes) szubjektivista hőskölteményünkkel arról, milyen alapon is érdemeltük ki azokat. A cinizmus viszont radikálisan objektivista. „Cinikus az, aki olyannak látja a dolgokat, amilyenek, és nem olyannak, amilyennek lenniük kellene” – ahogy az amerikai író, Ambrose Bierce találóan fogalmazott. A cinizmus nem gondolja, hogy mindenki különböző „valóságban” él, és hogy ezek egyenrangúak. Mindent a saját axiomatikus igazságainak értelmezési kereteibe helyez. Innen nézve pedig: katasztrófa, hogy emberek ilyen mértékben vetik alá magukat külső (vagyis társadalmi-hatalmi) kényszereknek, nem?
Nézzük meg közelebbről egy önfeláldozó, vagyis a keresztény kultúrkör eszmei főáramlata szerinti legfőbb erénnyel rendelkező ember pszichopatológiáját cinikus szemmel. Ez a civilizáció arra kondicionálja az embert, hogy természetes igényeit egy-egy idealisztikus társadalmi rend kedvéért feladja, cserébe pedig morális felsőbbrendűségével terrorizálhatja embertársait, hogy azok is kövessék a példáját. Az egyetlen isteni rend értelmiségi terrorista élcsapata, netán a mindenkori helyi zsarnok vagy az életünket valamiféle vérségi összetartozás mítosza jogán birtokolni akaró klán által kijelölt helyünket elfogadni áldozat, mártíromság, mely azonban feltétele annak, hogy a társadalmi közeg „felnőttnek” tartson és ezáltal bekerülhessünk azok sorába, akiknek beleszólási joga van a hatalom nélküliek életével való trafikálásba. Az egzisztenciális önfenntartás (vagyis a saját életünk feletti társadalmilag legitim uralom) érdekében végzett önfeláldozást az egyén sajátos epileptikus rohamokkal reagálja le, melyeket kultúrateremtésként, valamiféle magasztos tevékenységként él meg. Meg kell magyaráznia, miért nem azt csinálja, amit szeretne. Mert a biztonság, mert az egészség, mert a gázszámla, mert a társadalmi értelemben vett mű-önállóság, ésatöbbi… Így alakulnak ki a disszidencia (menekülés = eszképizmus), exília (száműzetés) és az ellenállás sajátos mítoszai, melyek logikai struktúrája a következőnek felel meg: „Ezt és ezt csinálom, de valójában…” Egy alternatív, nagyrészt csupán a verbalitás ködvilágában létező és a piacon méretre kapható társadalmi mítoszok elemeiből építkező álom jön létre, melyet a modern emberek az egyéniségükként élnek meg. Amikor társadalmi életet élnek ezek az absztrakt-konstruált szabadságuk falanszterében uralkodó, szolgaságukkal hitelre vett dobozaikban csendőrködő, az életet, a természetet vegyszerekkel irtó kis zsarnokok ezeket az álmokat cserélgetik, mint a gyerekek a bélyegeket, azon versengve, kinek magasztosabbak a titkos vágyai, az álmai, amelyekért feladta az életét. Ebben áll az a szabadság, amit a társadalom kínál: magad vásárolhatod meg autarkiád árán, jó esetben magad választhatod meg a saját börtöncellád. Akik pedig képesek önmagukat feláldozni idealisztikus társadalmi értékek oltárán, miért nem lennének képesek másokat is? A mártírokat arról lehet felismerni, hogy állandóan elismerést várnak azért, amit csinálnak - vagyis nem azért csinálják, mert az tekintik a dolguknak vagy az nekik bármiféle örömet és elégedettséget okozna. Végső soron csak az segítheti hozzá embertársait nagyobb önállósághoz, aki magában is ezt tartja a legtöbbre és aki maga is elsősorban önálló. Gondoljunk bele: aki önfeláldozó, az szarba sem veszi, értéktelennek tekinti magát. Rábíznátok valamit is egy értéktelen emberre? Az ilyenek saját értéktelenség-tudatukat verik le másokon, másokkal megfizettetve saját szenvedésük amiatt, hogy nem találták meg természetes helyüket a világban. Ezzel a jelenséggel nap mint nap találkozhatunk: felháborodnak, ha én azt mondom, nem érdekel, mi lesz a testemmel halálom után - tőlem nyugodtan kidobhatják az utcára a kutyáknak, vagy megehetik maguk, fűthetnek vele, akármit. Nem, a társadalom áldozatot vár tőlem azért, hogy a halálom után mások számára kényelmes módon legyen a dögtetemem eltüntetve. Hiába nem tartok igényt társadalombiztosításra, azt az állam állandóan meg akarja fizettetni velem. Ugyanolyan ez, mint ha besoroznak egy számomra idegen hadseregbe és ha megszököm, nekem kell szarul éreznem magam azok miatt, akik meghalnak "helyettem" - mintha előttük nem lett volna ott a szökés elvi lehetősége. Valahol megálljt kell parancsolnunk a társadalmi konformizmus terrorjának az egyén felett, mert ha így folytatjuk, még a végén nekünk kell dolgoznunk azért, hogy nyáron is ruhát viselhessünk csak azért, mert másoknak így kényelmes. Nem arról van szó, hogy nem törődünk másokkal és a "a jövővel" - az önzés jogáért harcolni azt is jelenti, hogy az utánunk jövőknek annyival is könnyebb lesz az életük, hogy talán már nem kell majd az önzés jogáért harcolniuk.
Mint minden filozófiai irányzatnak, a cinizmusnak is kell, hogy legyen elképzelése arról, mi az erényes élet. Az erényes élet az, ami az embert eljuttatja a megelégedettség és a belső béke (eudaimonia, szó szerint nyugodt lelkűség) állapotába, ami végül is az élet végső célja. Az eudaimonia nem valami időbeli síkon elérkező végállomás, hanem egy állapot, ami van, hogy teljesebb, van, hogy sérül. Erényes életet az él, aki olyasmivel tölti idejét, ami az eudaimonia irányába hat inkább, mint ellenkezőleg. A cinikusok (és a sztoikusok) szerint a belső béke talán nem egyetlen összetevője, de legfőbb alapja az önállóság (autarkia). A cinikusok és nyomukban a sztoikusok voltak az a két görög filozófiai irányzat, akik az eudaimonia alapjának az egyénnek a társadalomtól való minél nagyobb függetlenségét tekintették. A társadalmi közbeszédben önállóság alatt többnyire „anyagi” függetlenséget értünk, vagyis pénzt, ami nem anyagi dolog, hanem a végsőkig elvont – szóval olyasmit, hogy az ember a maga szolgamunkájának ellenértékével fizeti a lakáshitelét, annak az odúnak a végtelen árát, ahol meghúzza magát a szolgamunkák közötti szervezett regenerálódás szüneteiben. Ez a beszéd a modern gazdaságtan világmagyarázó elvvé való előlépéséről tanúskodik és arról, az emberek önmagukra tárgyként tekintenek. A filozófiában az autarkia mást jelent, hogy mit, az kiderül, a továbbiakban pedig az önállóságról, mint autarkiáról kívánok beszélni. A cinikusok számára az önállóság elválaszthatatlan a közömbösség (apatheia) erényétől, ami nem jelent mást, mint egyfajta igénytelenséget, a társadalmi lét értéktelennek való tekintését. A társadalomról abban az értelemben beszélek, mint kényszerek és konvenciók szervezett rendszeréről, külső-mesterséges rendről, ellentétben a természettel, ami a dolgok belső rendje. Elterjedt tévhit, hogy a cinikusok a pénzt tartották minden rossz (vagyis az ember önállóságát sértő dolog) forrásának. Ez így nem igaz, a cinikusok minden rossz forrásának a civilizációt (lásd mint társadalmat fent) és annak eszmei alapját, az idealizmust tartották. A pénz a legvégső idealizmus, és mint ilyen, a társadalom alapja. (Idealizmus, amikor valóságként, sőt valóságosabbként kezelünk nem tapasztalt, hanem elvont dolgokat. Az idealizmus atyja Platón, aki éppen úgy Szókratész tanítványa volt, mint a cinikus iskola alapítója, Antiszthenész. A cinizmus tehát egyidős, és egy ideig rivális irányzat volt az akadémiai fősodornak – fel is jegyezték, hogy Diogenész előszeretettel szabotálta Platón előadásait.) Ez fogalmilag is világos: mivel ami az ember önállóságát sérti, az a kényszer, a társadalom pedig a kényszerek rendszere, az a rossz forrása és foglalata, fenntartója. Ettől még lehet szükséges rossz, de mindenképpen rossz, olyasmi, amitől a lehető legnagyobb mértékben függetleníteni kell magát az embernek. Vigyázat másodszor! Ez nem a társadalomból való „kivonulást” jelenti, csupán azt, hogy azt értéktelennek (nem valódinak) kell tekinteni. Attól, hogy valami értéktelen, még lehet hasznos olyasmi elérése számára, ami értékes, csupán célok és eszközök össze nem keveréséről van szó.
Naturalista fundamentalizmusuk miatt a cinikusok értelmetlenségnek tartanak minden birtoklással összefüggő gondolati struktúrát. A tulajdon paraszti utópia, abból a történeti korból származó idealizmus, amikor az ember rájött, hogy kerítéseket emelhet a dolgok köré, hogy ami belül van, uralhassa. Végül már maga is elhitte, hogy a kerítésen belüli világot ő teremtette, és e teremtésre hivatkozva formált jogot a birtoklására, felcserélve okot az okozattal. Nagyjából összefoglaltuk a zsidó-keresztény mitológia egyik központi koncepcióját. Valójában a gyümölcs magától nő a fán, és nem azért, mert a gazdája „növeszti”, a gyümölcsnek a termés a természete, melyet a mesterséges (társadalmi) beavatkozás legfeljebb hatékonyabbá tehet – de kinek a nézőpontjából? A tulajdonos számára minden dolog forrása az ő teremtő munkája, melynek jogán annak elosztójaként tetszeleghet (vö.: „Mi tartunk el titeket, élősködők.”). Így a paraszti tudatban a munka (vagyis a gürcölés) válik a legnagyobb erkölcsi értékké, a világ alapjává, melyről (mármint a tulajdonba vett, a kiérdemelt világról) csak a kisajátítás, „nemesítés”, tenyésztés, művelés kategóriáiban lehet gondolkodni. Ez az erkölcsi megnemesülés, a munkásarisztokrácia büszkesége súlyos áldozatot kíván. Cinikus szempontból ez az egyenes út a szolgaságba (the road to serfdom). A világ önmagában való, így nem is birtokolható. (Ezt az alapállást neveztük volt naturalizmusnak.) Az ember nem teremtett, és nem is teremtő, leigázó, megművelő, átalakító, csupán használója a világnak. A világ nem Istené, akkor létezne egy transzcendens hatalom, melynek evilági képviseletre, felkent Központi Bizottságra van szüksége. A cinikusok szigorúan ateisták (istentelenek) vagy politeisták (többistenhitűek), ami e szempontból egyre megy. A világ az isteneké, a folyó a folyóistené, a másik folyó a másik folyóistené, a fa a faistené, az ember pedig önmaga istene, de csakis önmagáé. A világ önmaga, önmagáé. Semmi mást nem birtokolhat egy ember, mint önmagát. Önmagunk birtoklása az autarkia. Ebből is látszik, hogy az autarkia nem egyéni állapot, hanem univerzális - egy és oszthatatlan, a világ belső rendje. Valahányszor mást akarunk birtokolni, úgy járunk, mint Miki egér a varázsló kalapjával a Fantázia (1940) című filmben. (Hihetetlen, hogy a „Föld” történetét ma is úgy képzeljük, ahogy ez a film mutatta, aminek forgatókönyvét „nem a művészet, hanem a tudomány írta”, de ne térjünk el a tárgytól.) Minél inkább kisajátítunk valami mást, annál inkább elveszítjük magunkat. Amikor azt hisszük, valamit birtoklunk, valójában saját tulajdonosi tudatunk és a birodalmunk megvédésének kényszere birtokol minket, leszűkítve saját szabadságunkat és a természetet ellenségként festve le előttünk.
Vigyázat harmadszor! Minden klasszikus nézet szerint, legyen „keleti” vagy „nyugati”, a filozofikus létmód feltételezi az esetleges, „világi” kötelmeknek való alárendelődés elutasítását. Egy az igazságot vagy általában a belső békét kereső ember számára a legideálisabb, ha nincs semmije illetőleg nem kötődik semmihez, ebben a cinikusok sem különböznek. Azonban a cinikusok sosem prédikáltak szegénységet vagy aszociális viselkedést. Nem koldusnak kell lenni, csupán nem kell különbséget látni koldus és király között, márcsak azért sem, mert végül mindkettőből egyformán trágya lesz. Nem kell elmenni remetének, csupán nem szabad hagyni, hogy mások osszák ki nekünk a lapokat, ahogy mi se osszuk ki másoknak. Mivel a birtoklás és az abban kifejeződő hatalom illuzórikus, így egy cinikus számára értelmetlenek az ezzel kapcsolatos fogalmak, így a „szegénység” vagy a „gazdagság”, a „tartozás” vagy a „lopás”. Az ember csupán magához veszi, amire szüksége van, szükségleteit pedig az önrendelkezése feladása (esetleg más önrendelkezésének megsértése) nélkül elérhető javakra korlátozza. Ha egy cinikus talál egy ötezrest a földön, alighanem fölveszi és megpróbálja a számára legértelmesebben felhasználni, de hogy milyen mértékben lenne hajlandó ugyanezért alárendelni magát más akaratának, az erősen kérdéses. A cinikus nézőpontot kiválóan illusztrálja Charles Bukowski amerikai író-költő műveiben szereplő alteregójának mottója: „Dolgozni elmenni a hülye is el tud, anélkül élni, az az, ami embert kíván.” Állítólag a színész-filmsztár Marlon Brando fiatalon, amikor még nem volt pénze, állandóan nyitva tartotta szerény bérleménye ajtaját, hogy hajléktalanok számára menedékül szolgálhasson, mikor pedig rengeteg pénze lett, öregkorára vett magának egy szigetet, ahol királyként élt. Egyik sem mond ellent a cinizmus etikai világképének, sőt, nehéz nem ugyanazt a társadalmi nihilizmust fölfedezni mindkettőben.
Szó sincs róla, hogy egy cinikus társadalmi normát akarna alkotni önnön önállóságából, ez már fogalmilag is képtelenség lenne. Mindössze úgy gondolja, mindenki maga választotta az életstratégiáját, és ennyiben maga felelős érte. Ha valaki többre értékeli az aktuális társadalmi értékek, mint gazdaság, biztonság, karrier, tudás, hírnév, hatalom, vagy akár egészség vagy maga az élet egyikét saját önállóságánál (vagyis aktuális és nem potenciális, természetes-empirikus és nem absztrakt-racionálisan konstruált önrendelkezésénél), az a maga baja, nincs joga ebből morális piedesztált faragni magának, hogy másokat zsarolva próbáljon rávenni hasonló önfeladásra. „Az a bajom, hogy lopják az pénzemet! Több rendőrt és biztonsági kamerát akarok mindenhová!” „De kérlek” – szól Diogenész – „Mindenki maga dönti el szabadon, mi a baja, ne a más szabadságának kárára akarja a megoldást. Ha nem tudod szabadon megvédeni a magadét, ne vágyj olyasmire a szabadság árán, ami nem lehet a tiéd.” Ennyiben a cinizmus szabadelvű, abban az értelemben, mint a francia író-filozófus, Alexis de Tocqueville híres maximája (döntési elve): „Aki a szabadságot nem önmagáért akarja, az szolgának született.” A fenti megfontolásból fakadó etikai imperatívusz talán leginkább a Magyarországon kevéssé ismert (egyébként elég középszerű) orosz-amerikai írónő, Ayn Rand egoista etikájának vezérfonalához hasonlítható: „A kisujjamat sem mozdítanám mások kedvéért, és másoktól sem várok semmit (amit nem akarnak önként) irányomban.” Rand esetében azonban a heroikus önzés (tipikusan modern) értelme az egyéniség minél korlátlanabb kiteljesítése, hogy az egyedülálló, a világot átformáló invenció útjába ne álljon a középszerűség konformizáló diktatúrája. Na most tessék figyelni, elvtársak, kik eddig bírtátok: a cinikus számára a „világ” nem formálható át (nem is igényli, nem is értelmezhető ez a kategória), az „egyéniség” pedig csupán a szolgaság dísze, mint a meztelen nők (vagy férfiak) képei a cellánk (vagy munkahelyi fakkunk) falán. Egy önálló embernek ugyanúgy nem természetes igénye, hogy egyénisége legyen, mint hogy kocsija vagy bankszámlája. Végül is mi az, hogy egyéniség? Általunk az állam által belénk szuggerálva birtokolni vélt szellemi és anyagi javak, a társadalom által felkínált minősítések összessége nyakon öntve (jó esetben) a mi romantikus (regényes) szubjektivista hőskölteményünkkel arról, milyen alapon is érdemeltük ki azokat. A cinizmus viszont radikálisan objektivista. „Cinikus az, aki olyannak látja a dolgokat, amilyenek, és nem olyannak, amilyennek lenniük kellene” – ahogy az amerikai író, Ambrose Bierce találóan fogalmazott. A cinizmus nem gondolja, hogy mindenki különböző „valóságban” él, és hogy ezek egyenrangúak. Mindent a saját axiomatikus igazságainak értelmezési kereteibe helyez. Innen nézve pedig: katasztrófa, hogy emberek ilyen mértékben vetik alá magukat külső (vagyis társadalmi-hatalmi) kényszereknek, nem?
Nézzük meg közelebbről egy önfeláldozó, vagyis a keresztény kultúrkör eszmei főáramlata szerinti legfőbb erénnyel rendelkező ember pszichopatológiáját cinikus szemmel. Ez a civilizáció arra kondicionálja az embert, hogy természetes igényeit egy-egy idealisztikus társadalmi rend kedvéért feladja, cserébe pedig morális felsőbbrendűségével terrorizálhatja embertársait, hogy azok is kövessék a példáját. Az egyetlen isteni rend értelmiségi terrorista élcsapata, netán a mindenkori helyi zsarnok vagy az életünket valamiféle vérségi összetartozás mítosza jogán birtokolni akaró klán által kijelölt helyünket elfogadni áldozat, mártíromság, mely azonban feltétele annak, hogy a társadalmi közeg „felnőttnek” tartson és ezáltal bekerülhessünk azok sorába, akiknek beleszólási joga van a hatalom nélküliek életével való trafikálásba. Az egzisztenciális önfenntartás (vagyis a saját életünk feletti társadalmilag legitim uralom) érdekében végzett önfeláldozást az egyén sajátos epileptikus rohamokkal reagálja le, melyeket kultúrateremtésként, valamiféle magasztos tevékenységként él meg. Meg kell magyaráznia, miért nem azt csinálja, amit szeretne. Mert a biztonság, mert az egészség, mert a gázszámla, mert a társadalmi értelemben vett mű-önállóság, ésatöbbi… Így alakulnak ki a disszidencia (menekülés = eszképizmus), exília (száműzetés) és az ellenállás sajátos mítoszai, melyek logikai struktúrája a következőnek felel meg: „Ezt és ezt csinálom, de valójában…” Egy alternatív, nagyrészt csupán a verbalitás ködvilágában létező és a piacon méretre kapható társadalmi mítoszok elemeiből építkező álom jön létre, melyet a modern emberek az egyéniségükként élnek meg. Amikor társadalmi életet élnek ezek az absztrakt-konstruált szabadságuk falanszterében uralkodó, szolgaságukkal hitelre vett dobozaikban csendőrködő, az életet, a természetet vegyszerekkel irtó kis zsarnokok ezeket az álmokat cserélgetik, mint a gyerekek a bélyegeket, azon versengve, kinek magasztosabbak a titkos vágyai, az álmai, amelyekért feladta az életét. Ebben áll az a szabadság, amit a társadalom kínál: magad vásárolhatod meg autarkiád árán, jó esetben magad választhatod meg a saját börtöncellád. Akik pedig képesek önmagukat feláldozni idealisztikus társadalmi értékek oltárán, miért nem lennének képesek másokat is? A mártírokat arról lehet felismerni, hogy állandóan elismerést várnak azért, amit csinálnak - vagyis nem azért csinálják, mert az tekintik a dolguknak vagy az nekik bármiféle örömet és elégedettséget okozna. Végső soron csak az segítheti hozzá embertársait nagyobb önállósághoz, aki magában is ezt tartja a legtöbbre és aki maga is elsősorban önálló. Gondoljunk bele: aki önfeláldozó, az szarba sem veszi, értéktelennek tekinti magát. Rábíznátok valamit is egy értéktelen emberre? Az ilyenek saját értéktelenség-tudatukat verik le másokon, másokkal megfizettetve saját szenvedésük amiatt, hogy nem találták meg természetes helyüket a világban. Ezzel a jelenséggel nap mint nap találkozhatunk: felháborodnak, ha én azt mondom, nem érdekel, mi lesz a testemmel halálom után - tőlem nyugodtan kidobhatják az utcára a kutyáknak, vagy megehetik maguk, fűthetnek vele, akármit. Nem, a társadalom áldozatot vár tőlem azért, hogy a halálom után mások számára kényelmes módon legyen a dögtetemem eltüntetve. Hiába nem tartok igényt társadalombiztosításra, azt az állam állandóan meg akarja fizettetni velem. Ugyanolyan ez, mint ha besoroznak egy számomra idegen hadseregbe és ha megszököm, nekem kell szarul éreznem magam azok miatt, akik meghalnak "helyettem" - mintha előttük nem lett volna ott a szökés elvi lehetősége. Valahol megálljt kell parancsolnunk a társadalmi konformizmus terrorjának az egyén felett, mert ha így folytatjuk, még a végén nekünk kell dolgoznunk azért, hogy nyáron is ruhát viselhessünk csak azért, mert másoknak így kényelmes. Nem arról van szó, hogy nem törődünk másokkal és a "a jövővel" - az önzés jogáért harcolni azt is jelenti, hogy az utánunk jövőknek annyival is könnyebb lesz az életük, hogy talán már nem kell majd az önzés jogáért harcolniuk.
A cinikus objektivista, nem menekülhet képzelt világokba, ezért is kényes arra, mit csinál, mert az ember az, amit csinál. Nincs más életünk, mint az, amivel eltöltjük. Ezért a cinikus számára a halál nem az, ha elpusztul a teste vagy megvetés tárgya, esetleg kényelmetlenségek alanya lesz, hanem az, amikor fel kell adnia természetes önrendelkezését, melynek elkerüléséért semmiféle a társadalom perifériájára való sodródás nem ár.
Látszólag a cinikusok éppen úgy tartanak számot az abszolút önzés jogára, mint Ayn Rand, valójában azonban nem racionális egoizmusról van szó: se nem racionálisak, se nem egoisták. A negatív szabadságot (a korlátozások hiányát) nem önmaguknak követelik, hanem a korántsem magasztos természetnek. Az individualista alapállás tehát - melynek filozófia gyökereit egyértelműen a cinizmus forrásvidékein kell keresnünk - itt még nem szubjektív vallási öntudat, és nem is racionális magatartásforma, hanem összefügg a természet filozófiai koncepciójával. Végső soron abból a meggyőződésből fakad, hogy csak az a világ lehet tartós, értelmes, méltó és erkölcsös, ahol a dolgok létezésének súlypontja természetes állapotukban van. Az önzés és az önfeláldozás ugyanannak a Társadalom Kaszinó által kibocsátott zsetonnak a két oldala, melyet Diogenész mint értéktelen kacatot dob a porba. Az „önmegvalósítás” éppen olyan rabszolga-ideológia, mint a mártíromság: magyarázat arra, miért adja fel az ember természetes integritását. Ennek megfelelően a cinikus etikai alapelvet a következőképpen fogalmazhatjuk újra: bánjunk magunkkal és másokkal a maga természete szerint. Ne kényszerítsünk senkit (elsősorban magunkat) olyasmire, ami természetétől idegen, élvezzük helyette azt, amit magától tesz. Felmerülhet a kérdés: mi van, ha valaki csak főzni szeret természete szerint, viszont amit főz, az rossz, nem ízlik? Emlékezzünk rá, a cinizmus objektivista! Diogenész erre azt felelné: „Ha neked nem ízlik az, amit más örömmel főz, ne edd meg! Ha az ízlik, amit más kényszer hatása alatt főz, benned van a hiba, téged, barátom, megfertőzött a civilizáció, a dolgokat nem önnön természetük, hanem külső hatalmi norma szerint ítéled meg. Ha finomkodni akarsz, pusztulj éhen, ahelyett, hogy mások éhsége árán akarj jóllakni, vagy ha éhes vagy, edd azt, ami van.” A cinizmus etikája a permanens (állandó) világvége illemtana (lásd Meszlényi Attila hasonló című könyvét, Budapest, Ad Librum, 2008.). A cinizmus háborús stratégia, a világot megerőszakoló civilizáció elleni hadviselés útja.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése