A legvégső filozófia ezen a cslogon. A bartosizmus abszurd filozófiai kísérlet, ami hosszú távon igazoltan tudatmódosító hatással bír. Az itt bemutatott gyakorlatok, gondolatok és életforma könnyen károsíthatják az Önök egészségét, de egyrészt még mindig kevésbé, mint egy "fejlett" ipari társadalomban élni, másrészt mi is az "egészség" és léte mióta magától értetődő érték?

"A Moslékfőző csollap az élőétel, a Bartosizmus az Ebroniton a készülő főfogás" - ahogy mesterünk mondja. A bartosizmust kommentáljátok szabadon! Minden észrevételért, kérdésért, kérésért, ötletért szpaszíba! A bartosizmus a három T filozófiája: Tanuljátok, Tanítsátok, Terjesszétek!

Aki bármivel, általunk ihletett írással, videóval vagy bármilyen szellemi alkotással hozzájárulna a csloghoz, ne habozzon azt jelezni. Aki rendelkezik Bartos Cs. István, Bartos Csaba vagy "Moslékfőző" Bartos Cs. Pisti által írt kézirattal vagy általa készített képpel, amit megosztana velünk - kölcsönadna másolásra - jelezze levélcímünkön. A Bartos Archívum minden hozzájárulást örömmel fogad.

Levélcímünk az ebroniton: bartosizmus@gmail.com

Tanítómesterünk csollapja: http://moslekfozo.atw.hu/


2010. július 29., csütörtök

Bartosista irodalmi szalon a Velencei tavon - 2010. július 24.


Új lemezünk a 2010. július 24-i találkozón elhangzott irodalmi est terméséből válogat. Kérésünkre a mester egyedi szerzői válogatást adott elő, nagy teret adva a rögtönzésnek, egyszerre válogatva be saját és rá nagy hatást gyakorolt költői előképek munkáit. Haladó bartosisták számára érdekes lehet hallani, hogyan csavarja ki és bontja szét Bartos Cs. István saját és mások szövegeit. A lemez vallatás céljára is kiválóan alkalmas. 
Meghallgatható innét.

Kis ízelítő a tovarisoknak:
Patkányok eledele:

A mester üzenete a Jobbik frakciójának:

Rablánc nélkül (avagy gusztustalan állat vagyok):





2010. július 26., hétfő

Szemelvények a 2010. július 23-24-i Nagy Bartosista Nyári Konferencia anyagából


A Bartos Művek legújabb hanglemezének anyaga válogatás a 2010. július 23. és 25. között Székesfehérvár vonzáskörzetében zajlott Nagy Bartosista Nyári Konferencia alkalmával elhangzott nyilvános beszélgetések és rögtönzött bartosista előadások anyagából. Egy része 24-én készült, amikor is Bartos mester szélesebb tanítványi körével tartott nyílt fórumot, egy másik része az előző esti kocsmázás és intenzív intellektuális tréning során. Másfél óra tömény bartosizmus, melyet elsősorban haladóbbaknak és azoknak ajánljuk, akik szeretnének tovább látni a falnál és lehajolás nélkül is tudni, mi van az asztallap alatt.

A lemez a megszokott módon letölthető innen. Kibontása jelszót nem igényel.

Nyezsasztó, dobravécser!



A Bartos Művek cigarettareklámja

Amióta bartosizmusban utazunk, sokan kérdezték tőlünk, mit szívunk. A kérdésre való csattanós válaszunk végre elkészült.




2010. július 8., csütörtök

A Nagy Moslékfőző Bartos filozófiai értekezései MagyarseHUNból - pedagógiai szemléltetőeszközök



Moslékfőző Bartos Csaba Pisti: Naplójögyzetek, 2010, április 11.

2010. április 11. A visszaszámlálás kronológiája. Nagy Bartos naptya a das ist Választásokon.

Azon az országos nagycirkuszos szááááájbakúrt napon ippen Föhérváron tartózkottam. Reggel negyed 6-kor keltem föl. Éhengyomorra, ahogy szoktam, megittam jóízün 2 deci törköjpálinkát. A hugoméknál a fészerbe aluttam, ahogy szoktam, ha a szájbatoszott Föhérváron tartózkodok. Reggel rögvest nekiláttam das ist Cigit tőteni, egy kapitalista gumicsövet ollóval apró darabokra vágtam, majd szárított falevelekkel és lótrágyával 68 darab Bartosista füstűnivalót tőtöttem be. Úgy bizony! Elébb elszutyakoltam 8 szálat, majd 9 óra fele kiméntem a kertbe kapágatni és gyomláni. A keeeertbe jóizün meg is reggeliztem, kétpofára csámcsoktam el fél vödör marharépa levelet csalánnal meg pár darab csigával. Úgy bizony!

Dél fele mentem bé a fészerbe. Leüttem a kisszékre és bekapcsultam a Szokol (elemes) rááááádiómat. A Kosut Lajcsi rádión ippen naaaaagyba asztat tárgyulták, hogy hát mennyi a szavazók aránya meg hogy egyre többen és többen mennek az urnákhoz szavazni. Egy órácskát ledűtem a fődre, ahun aluttam, a rongyok közé pihenni, majd elmentem egy nem messze lévő éjjel-nappaliba venni két liter Koccintós bort, ami nem vót, csak Muzsikás. Nyet probléma, mer mind a kettő jófajta – ami bosszúságot okozott, az az vót, a kurva isten baszkurájja meg, hogy hát megint főment az ára: 369 forintrul 389 forintra, így má a pipadohány nem is fért bele a szokásos 500 forintba. De a Bartoson nem fog ki a szájbabaszott áremelés, hazafelé csikket szettem, meg kukáztam fél kiló kenyeret, így délután félkiráji lakomát rendezhettem a kertbe.

A félhatos, 6-os krónikát dá, gondultam, meghallgatom a Kosut Lajcsin borivás közbe – bőven káromkottam is – mi lészen, és ehun! (Köpködésem közepette szettem a nyulaknak és a tikoknak gazt, emellett foktam a kertbe 3 darab gyikot – kapával csaptam agyon űket, és miközben agyoncsaptam a gyikokat, azok helyibe a Fideszt mint pártot képzütem. Halál rátok, kapitalisták!!! E jelszóval rágtam és nyeltem le a gyikokat! Késő délutánig feküttem a fűbe, künn a kert végibe, egymás után szívva a bagót és közben megittam a 2 liter jó kis bort is. Elmélkedtem: Kun Bélán, Diogenészen és magamon. Fejembe (papír híján) kovácsoltam pár darab nagy verses beszélyt.)

Este: Még békapcsoltam a rádiót egész későn, mikor hallom – bárcsak ne hallottam vóna – hogy az én programommal a ROHATT – MOCSKOS – GANAJ kapitalista Fidesz megnyerte az 1. fordulót… Kicsit elszomorottam, mijen bárgyú is ez a magyar nép; hát akkor szopják csak a kapitalista nyüves faszt! Mérgembe beleruktam a rádióba, majd lefeküttem.

*


Bartos Cs. István: Önéletrajzi jögyzet a cikipédia számára, 2010 tavasza, Kolhozpuszta


„Moslékfőző” Bartos Cs. István (alias: A Nagy Emberi Hulladékmegsemmisítő és Pöcegödör) magyar cinikus filozófus és előadóművész, aki eszik: piszkot, szemetet, nyers húst, állati tetemeket, moslékot, ürüléket, gumit, műanyag hulladékot és issza saját és mások vizeletit. Ezen hulladékokkal a világ romlását ábrázulja, a szemét elfogyasztásával illetve pipájában való elfüstölésével pedig az általa oly nagy undorral gyűlölt nyugati típusú kapitalista társadalmat és a jelenlegi bomló emberi állapotokat kívánja szimbolikusan megsemmisíteni. Önkéntesen erdőkben, disznóólakban, lepusztult tanyákon, utcán, csatornákban él és csavargóként állandóan utazik. Minden nap felmérhetetlen mennyiségű alkoholt és megközelítőleg száz szál cigarettát fogyaszt. Életformájában hasonlít némiképp: Diogenészhez, a Tarrare nevű 18. században élt francia mindenevőhöz, Michel Lotito fémevő előadóművészhez valamint Kiskamondi Németh Jóska vándor-tanyasi népköltőéhez. Verseinek formája leginkább Majakovszkijéhoz hasonlítható. Hatottak még rá a cinikusok, de Sade, Rousseau, Lassale, Owen, a géprombolók, Marx, Schopenhauer, Nietzsche, Spengler, José Ortega y Gasset, Heidegger, Lenin, Sztálin, Idi Amin, Kim Dzsong Il, Mao Ce-Tung, Rákosi Mátyás, Ceaucescu és Pol Pot filozófiájának különb-különbféle elemei, különös tekintettel Dömötör János, Palágyi Menyhért, Gregory Corso, Swift, Kafka, Günther Walraff, Hasek és Charles Bukowski írói munkája, valamint Charles Domery, Jack Dracula, Andrej Csikatíló, Salim Haini, Milivoje Ristic  és Stevie Starr munkássága. Fő érdeklődési köre a kommunizmus-bartosizmus és a gyakorlati mindenevés. 

Kisebb-nagyobb megszakításokkal öt éves koráig egy Bács-Kiskun megyei tanyán, Csikéria mellett, nagyapja házában nevelkedett. Büszke arra, hogy apja követelésére Marx, Lenin és Sztálin műveiből tanult meg olvasni.

Bartos kezdetektől fogva nem illeszkedett be az iskolai közösségbe. Lázadt a tanrend, a belső szabályok és társai ellen. Korai devianciájának első jeléül nem tanult meg evőeszközökkel és tányérbul asztalnál enni, mert azt elfajzott polgári etikettnek tartotta. Iskolai nyári szünetekben otthun huzamosabb ideig élt önkéntesen disznóólban, állatok között. Szalmán feküdt, vályúbúl ette a moslékot. Különös viselkedése miatt kora gyermekkorátúl rengeteg támadás érte. Társai kiközösítették, kigúnyolták és rendszeresen fizikailag bántalmazták. Barátai nem voltak, magányosan teltek mindennapjai. Sokat olvasott, főként verseket. Apjának Majakovszkij-kötetét és kommunista témájú könyveit forgatta. Korán, hat-hét éves korában rákapott az alkoholra, a cigarettára és a szerves oldószerek élvezetire. Ezekbe’ az időkbe’ azzal szórakoztatta saját magát, hogy apróbb tompa élű tárgyakat és kisebb állatokat lenyelt, azokat kérődzte, majd visszaöklendezte. Egyszer egy kisebb lenyelt játék gumigolyó nem gyütt vissza, de észlelte, hogy nem fáj tülle a gyomra és nem lett semmi baja. Bartos ezen fölbuzdulva minden nap evett szokatlan dolgokat, ezen étkezési szokását szisztematikusan fejlesztette, de csak 26 éves korában csatlakoztatta be és kapcsolta össze szervesen filozófiájával, és még később lépett vele a nyilvánosság elé. Ezzel többek között filozófiájára mint olyanra és annak lényegére irányítja rá az emberek figyelmét.

Az elemi iskola után szakított családjával és mint önkéntes száműzött kóborolt Magyarországon és több környező országban. Mezőkön, utcákon és metróaluljárókban lakott, a szemétből táplálkozott. Mint fiatalkorút a rendőrség többször is visszatoloncolta. Később ebbéli élményeit több száz versbe’, novellába’ és szociográfiai jegyzetbe’ írta meg. Kiemelhető: A sötétség rabságában (2001); Emberek a lomok között (2003). Ezek után műanyag-fröccsöntő gyárban, majd később vágóhídon kezdett dolgozni, majd több éven át rengeteg munkahelyet megjárva élményeit a Munkásélet (1999) című kötetébe sűrítve írta meg. Leghírösebb írásai A dögkút című szocioriport, ami az Árgus című, illetve A jég hátán az Életünk című folyóiratokban jelentek meg 2003-ban és 2004-ben. Ezeken kívül több tanulmánya, verse és elbeszélése jelent meg a Szabadság című Munkáspárti újságban, a Munkáspárti Híradóban és az új KISZ rövid életű sajtótermékében is. Munkájára meghatározó hatást tett Szent Varecza Halott misztikus poéta, aki felszabadította addig szunnyadó alkotóerőit. Mint író, költő, filozófus Székesfehérváron, Budapesten és Szombathelyen többször lépett föl hallgatóság előtt. Mostanában kisebb-nagyobb megszakításokkal egy tanyán földművelésbül és napszámosmunkábúl él. 

A bartosista filozófia tagadja a technika és a tudomány fejlődésének illetve a haladásnak az eszméjét. Nagyrészt a civilizáció előtti állapotokat, archaikus földművelő életformát, kisközösségi cserekereskedelmet és anyagi egyenlőséget [!] tekinti társadalomfilozófiájának alapkövének. Agrárkommunizmusában merít Sztálin és Pol Pot elméleteiből, összedolgozva ezeket sajátjával. A kereszténységgel mint idealista fikcióval kapcsolatban lévő hiedelmeket elfajzott kártékony népbutító maszlagnak tartja. A bartosista filozófia a vallás UTÁN az amerikai típusú fogyasztói társadalmi államrendszert [!] tartja az emberre leselkedő legnagyobb ideológiai veszélynek.


*


A cinizmus fogalma Nietzschénél



Az előzőekhez csatlakozva nem úszhatjuk meg, hogy röviden és leegyszerűsítve át ne tekintsük, mit értettünk azalatt, hogy Friedrich Nietzsche az első újkori gondolkodó, aki a cinizmusnak megpróbált új értelmet adni. Azért szükséges ez most, mert éppen Nietzsche nyitotta meg azt a perspektívát, melyet az előbbiekben a tudós és a humorista különbségeként próbáltunk meg regényesíteni.

Amikor Nietzsche úgy hivatkozik önmagára, mint az első immoralistára, vagyis az első filozófusra, aki elutasítja a gyakorlati élet dolgairól morális dimenzióban való gondolkodást, az nem azt jelenti, hogy gondolkodásából hiányoznak a viselkedési normák. Etikai kódexének kulcsfogalma az ízlés, nevezhetjük úgy is: stílus vagy elegancia, ami tulajdonképpen nem más, mint az ember egészséges életösztöne, személyes integritásának záloga. Ha az ember elveszíti ízlését, előbb-utóbb szabadságát és belső harmóniáját is. Több végzete is van az ízléstelenségnek: vagy rajongóvá válunk, aki kritikátlanul lelkesedik valamiért, amiért nem tud személyesen jótállni, vagy „metafizikussá”, idealistává, unalmas és merev elvek emberévé, aki mellett elszalad az élet, mert azt teljesen alárendeli egy elvont létsíknak. Mindketten önmaguk elvesztésének útján járnak: egy vallásos rajongó teljesen odaadja magát a semminek, egy moralista pedig mindentől megtagadja magát, így végül elveszti személyiségét, hiszen nincs benne semmiben. A kettő egymás tükörképe, egyértelmű, hogy az állandó tagadás mögött az ellenálló-képesség hiánya áll. Úgy is mondhatnánk: azt a nőt/férfit a legkönnyebb elcsábítani, aki a legerélyesebben kéreti magát. Végül mindkettő érzelmi terroristává, vámpírrá válik, aki környezetét vádolja azért az önfeladásáért, amit ő követett el, csak elfelejtette átgondolni, megéri-e. Az egészséges életösztönünk akkor működik, ha pontos könyvelést végzünk, tökéletesen értjük, miért mennyit áldozunk önmagunkból, és törekszünk a mérleget egyensúlyban tartani. Az ízlés tehát arisztokratikus, individualista erény, mely azonban bárkiben kifejleszthető. Senkinek nem azért van ízlése, hogy különb legyen másoknál, hanem azért, hogy szabad legyen. Aki különb akar lenni másoknál, nem lehet szabad, hiszen önértékelése állandóan másoktól függ.

Az ízlés legtökéletesebb formáját Nietzsche úgy nevezi: „cinikus ártatlanság”. Hogy lehet valaki cinikus és ártatlan? A fogalmat részben jól ráfektethetjük az előző koordinátákra. Ártatlan az, akit korábban rajongóként emlegettünk: olyannyira hisz a maga igazában, hogy elfelejt rákérdezni, mire megy vele. A cinikus nem hisz semmiben, így nem is megy semmire, elfelejt élni. Tökéletes példa erre az, amit eddig a tudós figurájában véltünk megragadni. A cinizmus ártatlanság nélkül sivár könyörtelenség, az ártatlanság cinizmus nélkül unalmas naivitás. A cinikus ártatlanság nem más, mint a kettő közötti egyensúly megtalálása. Ebből is látszik, hogy ez nem egy elvi szintézis (annak feloldhatatlanul ellentmondásos lenne), hanem humorális állapot, a szellemi egészség képessége.

Hogyan kell tehát humorizálni? Nietzsche egy helyen elsüti, hogy a németek valószínűleg azért csinálnak olyan szar filozófiát, mert sok sört isznak. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy ezzel egy abszolút perspektívát akart volna nyitni, hanem egy „másikat” – amivel az igazság keresésének túlságosan ártatlan pátoszát cinikus gúny tárgyává teheti. Súlyos hibát követünk el, ha úgy értelmezzük ezt, mint egyetemes mérce alkotását. Mondok egy példát: „legszívesebben főbe lövetném ezt az idegesítő társaságot a szomszédban”. Amennyiben ez egy cinikus kijelentés, borzasztóan ízléstelen lenne rá túl moralista-szakértőként („Ilyet nem szabad mondani.”) vagy ártatlan rajongóként („Igen, gyerünk!”) reagálni. A kérdés az, adott kontextusban a szöveg szerzője mennyire őrzi meg ízlését, autonómiáját, az ideális egyensúlyt aközött, hogy túl eltávolodjon magától vagy ellenkezőleg, túl komolyan vegye magát. Hallgatósága számára a probléma ugyanez. Amennyiben azonban úgy tekintjük őt, mint az tudós-filozófust, az igazság letéteményesét, a helyes, a szép, az erkölcsös és az igaz szakértőjét, úgy a szomszédok jó, ha felkészülnek az ütközetre. Mondanom sem kell, Nietzsche meghamisítói (elsősorban a nácik) mindig az utóbbi hibát követték el. Ezzel nem is az a baj, hogy erkölcstelenség, hanem hogy határtalanul és rombolóan ízléstelen. Persze erkölcstelen is, de hát aki folyton erkölcsös akar lenni, éppolyan kibírhatatlan, mint aki sosem az.

A fonal vége végülis megfoghatatlan. Nietzsche filozófiájának középpontjában az ember egészséges életösztöne áll, de maga sem tudott választ adni magának a kérdésre: tulajdonképpen minek élni? Így saját csapdájába esett: a korlátlan életigenlésből kiindulva elfelejtette megkérdezni, mi is az élet ára. Cinizmusa kicsorbult (eltoszta), végül abszolút autonómiáját csak ép elméjével tudta ellenértékelni.


*


2010. július 7., szerda

Filozófus, bolond, orvos, humorista


Előző eszmefuttatásunkban megidéztük a kitűnő szatirikus szerző, Mikes György egy gegjét, ahol is jó érzékkel játszik el az udvari bolond és a humorista párhuzamával. „A szatíra fegyverével állni őrt a közéletben” – mit is jelent ez? Jobb – írja Mikes finom iróniával – mint udvari bolondnak lenni, megkülönböztetve előbbit a demokratikus bohóctól (önmagától). Egyfajta „vörös farokként” foghatjuk fel, amire kihegyezi a szerző a poént. Az asszociációk sorát felfejtve azonban érdekes gondolatra bukkanhatunk, ami segíthet megérteni, mi a tétje eddigi fejtegetéseinknek.

Az udvari bolond, a „demokratikus bolond” (a humorista szerző-előadó) vagy népi kiadásban a falu bolondja sajátos gyógyító figura. Szemléletmódja a dolgokat feje tetejére állítja, ezáltal segít őket újraértelmezni, termékeny szellemi feszültséget okozni. Mi a bolond, ha nem az, akinek nincs semmije, kiáll az utcára azzal, hogy bevallja, semmit nem tud, semmihez nem ért, sőt, semmit nem ért – és gyermekien ártatlan kérdésekkel zaklatja embertársait? Ilyen bolond volt Szókratész. A filozófia a bolondság intézményesítése.

Platón és Arisztotelész (valamint Kant) szerint mesterük, Szókratész azért baszogatta a népet hülye kérdésekkel, hogy segítsen nekik megszülni az igazságot. Antiszthenész és Diogenész (valamint Nietzsche) szerint Szókratész azért baszogatta a népet hülye kérdésekkel, hogy segítsen nekik megszülni… önmagukat. Erről a visszaható elvről volt szó, mikor kis filozófiatörténeti csúsztatással naturalizmusról beszéltem. Nincs más, mint „ön-magunk”. Autarkia az, mikor önmagunk vagyunk, mint autentikus személyiségek – ez azonban nem könnyű, sőt, talán ez a legnehezebb.

Nem kell magasugrónak lennünk ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni egy magasugró teljesítményét, vagyis három magasugró közül el tudjuk dönteni, melyik a legjobb. Ahhoz azonban, hogy el tudjuk dönteni, mennyit ér egy filozófus teljesítménye, magunknak is filozófusnak kell lennünk. A magasugró tehát ahhoz, hogy jó teljesítményt érjen el, nem kell, hogy a magasugrás értelmén töprengjen, filozófusnak lenni viszont nem jelent mást, mint azon töprengeni, miért is vagyunk filozófusok. Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, ki a jobb filozófus, valami olyasmivé kell válnunk, ami tulajdonképpen a filozófus ellentéte: tudóssá, szakértővé. A szakértő mindig tudja, mit kell tudni, mi mennyit ér és miről mit illik gondolni, anélkül, hogy mindennek az értelmén el kellene gondolkodnia. Míg tehát minden tevékenység valami létrehozására irányul, addig a filozófia célja önmaga, az egyetlen tevékenység, ami „ön-magára” irányul. Valaki filozofál, ha nem azért töpreng egy problémán, mert megoldást és hasznot remél, hanem mert nem hagyja a kérdés nyugodni. Az ilyen kérdésekre soha nem találunk végleges választ, hiszen amire igen, az már szakmai kérdés, mely szakértőt kíván. Filozófiai kérdés az, melyre csak egész életünkkel válaszolhatunk, s válaszunkat csak az értheti meg és értékelheti, akit ugyanezek a problémák feszítenek. Az egyik legnagyobb paradoxon ez, mely Descartes „Cogito ergo sum”-jában is kifejeződik: tudjuk, hogy létezünk, mert ha nem, ki gondolja, hogy létezünk, azt pedig, hogy gondolkodunk, onnan tudjuk, hogy létezünk. Vagyis hát létezik valami, ami feltételezi, hogy azt a valamit valaki elgondolja. Gondolkodunk, de ezt csak tényként tudjuk felfogni – senki nem gondolkodhat azon, hogy mi az a gondolkodás. Amikor tehát elfog minket a filozófia, a valóság egésze válik kérdésessé, melyet ha nem tudunk magunk újraalkotni, személyiségünk koherenciája vész el. „Ön-magunk” a tét.

Amikor az idealista úgy gondolja – és Platón Akadémiája erre a feltevésre épült – a filozófia célja (hiszen kell, hogy legyen neki) a tudás gyűjtése és rendszerezése, valamint a dolgok általános elveinek keresése, bár gyökerében megegyezik a fentiekkel, végeredményben szakértőt csinál a filozófusból. Az igazság, az ideák, a szépség és a hogyan kell élni-kérdés szakértőjét. Ahogy a történelem során az Akadémia egyre terebélyesedett, a különböző szakterületek egyre jobban szétváltak és önállósodtak. Végül a tudós-filozófusból nem maradt semmi, szétesett ezernyi apró részterület szakértőjévé, aki azonban nem tud reflektálni arra, mint egészre. Aki ebben a kontextusban filozófusnak tekinti magát, tulajdonképpen egyetlen dologhoz ért: ahhoz, hogy pontosan tudja, hogy nem ért semmihez és részletesen meg tudja indokolni, mihez miért nem. (Bevallom, a filozófia ezen hivatásbeli éthoszát magam véresen komolyan is veszem.)

Ha a filozófust nem tudósként fogjuk föl, akkor micsoda? Kevesen tudják, hogy a modern természettudományos alapokon álló orvostudomány megjelenéséig a filozófus és az orvos társadalmi szerepe sokszor elválaszthatatlan volt, vagyis még nem vált el az emberi test működésének elveivel való foglalkozás az általános értelemben vett filozófiai gondolkodástól, mint önálló tudományág. Aki a dolgok értelmével, általános elveivel foglalkozik, szükségképpen az emberi test működésével és a betegségek értelmével is tisztában kellett legyen. Sok filozófus – mai szóval – polgári hivatása volt a gyógyítás, mint Galénoszé vagy Sextus Empiricusé. Itt érünk el asszociációs sorunk végére, a humorista fogalmához és szerepéhez. Az orvostudomány sokáig azon a merőben elméleti – Hippokratésztől eredő – tudományos modellen nyugodott, amit úgy hívünk: humorális patológia. A humor jelentése: nedv, a humorális patológia pedig azon az elképzelésen alapult, hogy az ember testét különböző nedvek alkotják, melyek egyensúlya az egészség kulcsa. A nedvek arányától függően különböztették meg a jól ismert személyiségtípusokat, mint szangvinikus (bővérű), kolerikus (epés), flegmatikus (nyálkás) és melankolikus (fekete epés). Mikor az ember egészsége megbomlik, az a testnedvek arányának változásából vezethető le. Idővel a szó jelentéstartalma bővült: a nedv-állapotból kedély lett. Aki humoránál van, jó kedélyű, annak testnedvei pont ideális arányt alkotnak. A humorális patológia elavult szemléletmóddá vált, gyökerét már csak egy szavunk őrzi, a humorista, ami eredeténél fogva azt jelenti: olyan ember, aki képes befolyásolni az emberek kedélyét, személyiségük egészére hatva szemléleti változást előidézni.

Az enciklopédikus tudós és akadémikus tanár tehát a filozófus idealista alaptípusa. Őre ő a dolgok rendjének, gyűjtője és továbbadója mindannak, amit tudni kell és érdemes – tehát egyfajta fegyelmező, normalizáló funkciót lát el. Paradox módon a modern orvosok sem a klasszikus értelemben vett gyógyítók (humoristák), hanem szakértők, akik nem a személyt kezelik, hanem a betegséget, nem az egyediből, hanem a elvont-általánosból kiindulva állítják vissza a „normális állapotot” a beteg állapotból, nem pedig a harmonikus személyiséget az összezavarodottból.

A humorista pedig a filozófus naturalista alaptípusa. Őt nem az elvont-elméleti síkon létező igazság, hanem a konkrét-tapasztalati egészségünk, természetes és egyedi személyiségünk ökonómiája, equilibruma érdekli. „Nem az igazsággal baszunk.” – ahogy Charles Bukowski a maga keresetlen módján fogalmazott. Ő a beszáradt, elmerevedett, humortalan, egészségtelen, fejlődő- és életképességét elvesztett gondolkodás orvosa, aki saját fogalmai szerint rendet tesz a fejekben. Orvossága a provokáció, pengéje a szatíra, optikája a groteszk, attitűdje cinikus, sztetoszkópja a segge.

*


2010. július 2., péntek

A cinikus utópia


Nemhogy egy filozófiai világnézet, de egy szappanreklám sem működik, ha nem tartalmaz olyasmit, amit Walter Benjamin német filozófus „utópikus nyomoknak” nevezne. Olyasmi képzet, ami által a használó úgy érzi, nem csak mosakszik (hiszen ez önmagában értelmetlen), hanem ezáltal valami nagyobb dolog részese, az élet örök kérdéseire ad érvényes választ, élete értelmet nyer, a tevékenységet pedig körüllengi az egyetemes fontosság tudata. Ezt a fontosságtudatot nevezzük civilizációnak. De vajon a cinizmusnak van civilizációja? A következő fejezetben, melynek ez a bevezetője, erre a kérdésre keressük a választ. Az előzőekben nyitva hagytuk a kérdést, mennyiben van érvényes üzenete a cinikus filozófiának a közösség dolgaira nézvést. Megelégedtünk ideiglenesen azzal a válasszal, hogy egyértelműen levezethető egy etikai kódex a cinikus világszemléletből, tehát kell hogy legyen a cinikusnak társadalmi küldetése, kötelessége embertársai felé. Mi is ez? Itt találkozunk majd az első problémákkal, melyek továbblendítik majd eszmetörténeti áttekintésünket a kezdőpontból.

Azok kedvéért, akik most kapcsolódnak be, röviden összefoglalom az eddigiek idevágó részét.

Szemben az idealistákkal, a cinikus naturalista. Úgy gondolja, nem létezik más, mint a természet, így minden, ami létezik, természetes. De mi létezik? Az, ami mint önálló és egyedi egész érzéki tapasztalat útján adott számunkra. Ami nem létezik, tehát nem természetes, az az absztrakció. Az elvont kategóriák hasznos eszközök lehetnek, hogy tájékozódjunk a világban, de nem léteznek, nem utalnak természetesen létező dolgokra, ahogy a „repülő elefánt” sem. Elképzelhető, de nincs. Nem kérhetünk számon ideális dolgokat természetes dolgokon, mert előbbiek nem létezőek, utóbbiak pedig igen. Így nem is lehet „megjavítani” a dolgokat, mert nincs mivé – az ember nem áll felette a természetnek, hogy törvényt szabjon neki. Arra szorítkozni, ami van, és nem elcserélni a természetesen létezőt az elvont ideálisra - ez a cinikus etikai kódexének alapköve. Hasonló ez ahhoz, amit Nietzsche úgy hívott: amor fati – a végzet szeretete. Szeressük az elkerülhetetlent – mert ami fontos az életben, az végzetszerű. Amit szabadon választhatunk, illúzió. 

A szabadság illúziója abból a hitből fakad, hogy az ember képes teremteni.A teremtés illúzióját pedig az idealista és realista alapállás teszi lehetővé. Tegyük fel, Ideologikosz kivág egy erdőt és a kivágott fából épít egy katedrálist. Számára létezik a „katedrális, mint olyan” – az ideális, általános, absztrakt katedrális fogalma. Ebből következően számára X állapotban még nem volt katedrális, míg Y állapotban már van. Egy logikai semmiből csinált egy logikai valamit – tehát teremtett. A teremtés transzcendens tevékenység, Isteni attribútummal (itt: tulajdonsággal) ruházza föl az embert. Ami isteni, nem szorul magyarázatra, nem állja ki a kritikát és nem igényel morális felhatalmazást. Ami isteni, csak jó lehet. Az absztrakció egy következő fokán Ideologikosz saját vélt teremtői képességeit is elvonatkoztatja, létrehozva tudatában az abszolút teremtőt, Istent, akinek természetesen katedrálist kell emelni. Így ismét felcseréli okot és okozatot, ami minden mitologikus gondolkozás sajátja.

Eközben Künikosz, a folyton fanyalgó mihaszna a fejét csóválja. Számára nem történt teremtés, Ideologikosz csupán átalakította X állapotot Y állapottá, jelen esetben egy erdőt egy farakássá, amit katedrálisnak nevez. Oké, rendesen megizzadt, de ez még nem érték, ha nem értelmes tevékenység közben tette. Künikosz számára minden létező dolog egyedülálló és egységet alkot, így egy pillanatig sem látja úgy, hogy itt [nincs katedrális] állapotból [van katedrális] állapot jött volna létre, egyszóval semmiből valami. Szemléletét nevezhetjük holisztikusnak, hiszen abból indul ki, ami van, a világ pedig egészben adott, nem elvont önálló kategóriákban. Valamiből jött létre valami más, következésképpen nyugodtan föltehetjük, sőt, kötelességünk föltenni – ha értelmes és felelős emberek vagyunk – mi volt jobb, X vagy Y állapot? Mi volt értelmesebb, hasznosabb, természetesebb – egy erdő vagy egy katedrális?

A teremtés illúziójából fakad a tulajdon képzete. Aki azt hiszi, valamit ő hozott létre, joggal gondolja, hogy afölött abszolút rendelkezhet – az voltaképpen ő maga. Egy cinikus számára az, ami egy idealistának a világ teremtő birtokbavétele, csupán a dolgok természetes rendjének szétkúrása egy ábránd hajszolása közben. A tulajdon fikciója tehát cinikus szempontból veszedelmesen természetellenes. És nem arról van szó, hogy egy tulajdon legális-e vagy sem, vagy hogy „erkölcsös” és „igazságos-e”: miként a klasszikus filmben, a Biciklitolvajokban is kitűnően látható, a legális tulajdon az a lopás, amit nem vesznek észre, nem csak azért, mert az elkövető rejtve tette és nem lehet rábizonyítani, vagy azért, mert az erőviszonyok legalizálása előtt történt, hanem azért, mert eltakarja a társadalom kognitív architektúrája. A látás tanult tevékenység, aminek szemünk csupán eszköze.

A dolgok állása szerint Künikosznak nem marad más, mint állandóan fanyalogni mindezen, amit ő viszont lát – ezzel a cinikus fanyalgással azonban úgy érzi, tartozik embertársainak. „Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, mégsem pályázom meg ezt az állást [az udvari bolondét], mert mégiscsak más, ha az ember humorista, aki a szatíra fegyverével áll őrségen a közéletben. Hát nincs igazam?” – írja egy humoreszkjében (rövid csattanós írásában) ironikusan Mikes György, akit Koestler a legszomorúbb magyar humoristaként titulált. Luis Buñuel spanyol író-filmrendező azt mondta egyszer, a szürrealista (tehát az értelmetlen és ösztönös véletlen szerkesztőelvét a leginkább megtestesítő) tett őstípusa az, ha valaki vaktában lövöldözik az utcán. Mi a cinikus performansz őstípusa? Szemetet enni és használni? Lehúzni a vécén a méregdrága kaviárt és jóízűen megenni a saját szarunkat? Kirabolni egy bankot és a busás zsákmányt elégetni? Végül is, mit is kezdene Künikosz egy rakás pénzzel? Alapvető igényeit kielégíti, az viszont nem kerül semmibe, amennyiben tartja magát az „arra szorítkozni, ami van” elvéhez – ezen felül pedig semmire nincs szüksége. Kuporgatná a pénzt? Azon töprengene, mire költse? Lapozgatná a társadalmi látszatértékek katalógusát és nem tudna dönteni, egyre rosszabbul érezné magát. Vajon megvegye ezt vagy azt vagy spóroljon, menjen el szolgálni, hogy még több legyen és meg tudjon venni valami nagyobbat? És ha ellopják? Testőrt kell szereznie, fegyvert, rendőrt maga mellé! Kerítést húzni, amerre jár. Rájönne, a világ tele van ellenséggel. Más, a színük, a szaguk. Nem, Künikosz nem vágyik ilyesmire. Úgy gondolja, minden baj ott kezdődik, ha az ember máshoz kezd el kötődni, mint önmagához.

Van úgy, hogy leveri az almákat a szomszéd fájáról. Ezt azonban nem azért teszi, mert éhes – de persze, ha már leverte, csillapítja velük éhségét. Miért is ne? Az ebéd a földön hever. Van úgy, hogy rászarik egy elegáns sportkocsi motorháztetejére, de nem hedonista önélvezetből. (Persze, hülye lenne nem élvezni, de a lényeg nem ez.) Künikosz ilyenkor büntet és példát statuál, de legfőképpen oktat. Minden alkalmat megragad, hogy ráébressze embertársait a látszatvilág értéktelenségére és törékenységére, amiben élnek. De hogyan számol el mindezzel önmagának, és mit mond Ideologikosznak, ha az megkérdezi, minek él egyáltalán? Könnyű egy idealistának válaszolnia a kérdésre, miért él: mindig van valami aktuális képzelt boldog jövő, amiért feláldozza magát a létező jelenben. De mit válaszolna egy cinikus? Erre a kérdésre keressük a választ a következőkben.

Künikosznak mindig különös örömet okoz, ha elront valamit. Így gondolja: „Végre, összetörtem a tányért, elgörbítettem a villát, elégettem a serpenyőt, elköltöttem a pénzem, elszakítottam az ingem, letéptem a cipőm talpát, összeborzoltam a hajam, kitörtem a fogam, megmérgeztem a tüdőm, porig romboltam a házam és egy jóízűt fostam a gatyámba. Végre, elrontottam ezt a [dolgot]. Most már nem kell attól tartanom, hogy elrontom, tehát végre nyugodtan használhatom.”





Reklám

Címkék

Google Website Translator Gadget