A legvégső filozófia ezen a cslogon. A bartosizmus abszurd filozófiai kísérlet, ami hosszú távon igazoltan tudatmódosító hatással bír. Az itt bemutatott gyakorlatok, gondolatok és életforma könnyen károsíthatják az Önök egészségét, de egyrészt még mindig kevésbé, mint egy "fejlett" ipari társadalomban élni, másrészt mi is az "egészség" és léte mióta magától értetődő érték?

"A Moslékfőző csollap az élőétel, a Bartosizmus az Ebroniton a készülő főfogás" - ahogy mesterünk mondja. A bartosizmust kommentáljátok szabadon! Minden észrevételért, kérdésért, kérésért, ötletért szpaszíba! A bartosizmus a három T filozófiája: Tanuljátok, Tanítsátok, Terjesszétek!

Aki bármivel, általunk ihletett írással, videóval vagy bármilyen szellemi alkotással hozzájárulna a csloghoz, ne habozzon azt jelezni. Aki rendelkezik Bartos Cs. István, Bartos Csaba vagy "Moslékfőző" Bartos Cs. Pisti által írt kézirattal vagy általa készített képpel, amit megosztana velünk - kölcsönadna másolásra - jelezze levélcímünkön. A Bartos Archívum minden hozzájárulást örömmel fogad.

Levélcímünk az ebroniton: bartosizmus@gmail.com

Tanítómesterünk csollapja: http://moslekfozo.atw.hu/

2010. július 7., szerda

Filozófus, bolond, orvos, humorista


Előző eszmefuttatásunkban megidéztük a kitűnő szatirikus szerző, Mikes György egy gegjét, ahol is jó érzékkel játszik el az udvari bolond és a humorista párhuzamával. „A szatíra fegyverével állni őrt a közéletben” – mit is jelent ez? Jobb – írja Mikes finom iróniával – mint udvari bolondnak lenni, megkülönböztetve előbbit a demokratikus bohóctól (önmagától). Egyfajta „vörös farokként” foghatjuk fel, amire kihegyezi a szerző a poént. Az asszociációk sorát felfejtve azonban érdekes gondolatra bukkanhatunk, ami segíthet megérteni, mi a tétje eddigi fejtegetéseinknek.

Az udvari bolond, a „demokratikus bolond” (a humorista szerző-előadó) vagy népi kiadásban a falu bolondja sajátos gyógyító figura. Szemléletmódja a dolgokat feje tetejére állítja, ezáltal segít őket újraértelmezni, termékeny szellemi feszültséget okozni. Mi a bolond, ha nem az, akinek nincs semmije, kiáll az utcára azzal, hogy bevallja, semmit nem tud, semmihez nem ért, sőt, semmit nem ért – és gyermekien ártatlan kérdésekkel zaklatja embertársait? Ilyen bolond volt Szókratész. A filozófia a bolondság intézményesítése.

Platón és Arisztotelész (valamint Kant) szerint mesterük, Szókratész azért baszogatta a népet hülye kérdésekkel, hogy segítsen nekik megszülni az igazságot. Antiszthenész és Diogenész (valamint Nietzsche) szerint Szókratész azért baszogatta a népet hülye kérdésekkel, hogy segítsen nekik megszülni… önmagukat. Erről a visszaható elvről volt szó, mikor kis filozófiatörténeti csúsztatással naturalizmusról beszéltem. Nincs más, mint „ön-magunk”. Autarkia az, mikor önmagunk vagyunk, mint autentikus személyiségek – ez azonban nem könnyű, sőt, talán ez a legnehezebb.

Nem kell magasugrónak lennünk ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni egy magasugró teljesítményét, vagyis három magasugró közül el tudjuk dönteni, melyik a legjobb. Ahhoz azonban, hogy el tudjuk dönteni, mennyit ér egy filozófus teljesítménye, magunknak is filozófusnak kell lennünk. A magasugró tehát ahhoz, hogy jó teljesítményt érjen el, nem kell, hogy a magasugrás értelmén töprengjen, filozófusnak lenni viszont nem jelent mást, mint azon töprengeni, miért is vagyunk filozófusok. Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, ki a jobb filozófus, valami olyasmivé kell válnunk, ami tulajdonképpen a filozófus ellentéte: tudóssá, szakértővé. A szakértő mindig tudja, mit kell tudni, mi mennyit ér és miről mit illik gondolni, anélkül, hogy mindennek az értelmén el kellene gondolkodnia. Míg tehát minden tevékenység valami létrehozására irányul, addig a filozófia célja önmaga, az egyetlen tevékenység, ami „ön-magára” irányul. Valaki filozofál, ha nem azért töpreng egy problémán, mert megoldást és hasznot remél, hanem mert nem hagyja a kérdés nyugodni. Az ilyen kérdésekre soha nem találunk végleges választ, hiszen amire igen, az már szakmai kérdés, mely szakértőt kíván. Filozófiai kérdés az, melyre csak egész életünkkel válaszolhatunk, s válaszunkat csak az értheti meg és értékelheti, akit ugyanezek a problémák feszítenek. Az egyik legnagyobb paradoxon ez, mely Descartes „Cogito ergo sum”-jában is kifejeződik: tudjuk, hogy létezünk, mert ha nem, ki gondolja, hogy létezünk, azt pedig, hogy gondolkodunk, onnan tudjuk, hogy létezünk. Vagyis hát létezik valami, ami feltételezi, hogy azt a valamit valaki elgondolja. Gondolkodunk, de ezt csak tényként tudjuk felfogni – senki nem gondolkodhat azon, hogy mi az a gondolkodás. Amikor tehát elfog minket a filozófia, a valóság egésze válik kérdésessé, melyet ha nem tudunk magunk újraalkotni, személyiségünk koherenciája vész el. „Ön-magunk” a tét.

Amikor az idealista úgy gondolja – és Platón Akadémiája erre a feltevésre épült – a filozófia célja (hiszen kell, hogy legyen neki) a tudás gyűjtése és rendszerezése, valamint a dolgok általános elveinek keresése, bár gyökerében megegyezik a fentiekkel, végeredményben szakértőt csinál a filozófusból. Az igazság, az ideák, a szépség és a hogyan kell élni-kérdés szakértőjét. Ahogy a történelem során az Akadémia egyre terebélyesedett, a különböző szakterületek egyre jobban szétváltak és önállósodtak. Végül a tudós-filozófusból nem maradt semmi, szétesett ezernyi apró részterület szakértőjévé, aki azonban nem tud reflektálni arra, mint egészre. Aki ebben a kontextusban filozófusnak tekinti magát, tulajdonképpen egyetlen dologhoz ért: ahhoz, hogy pontosan tudja, hogy nem ért semmihez és részletesen meg tudja indokolni, mihez miért nem. (Bevallom, a filozófia ezen hivatásbeli éthoszát magam véresen komolyan is veszem.)

Ha a filozófust nem tudósként fogjuk föl, akkor micsoda? Kevesen tudják, hogy a modern természettudományos alapokon álló orvostudomány megjelenéséig a filozófus és az orvos társadalmi szerepe sokszor elválaszthatatlan volt, vagyis még nem vált el az emberi test működésének elveivel való foglalkozás az általános értelemben vett filozófiai gondolkodástól, mint önálló tudományág. Aki a dolgok értelmével, általános elveivel foglalkozik, szükségképpen az emberi test működésével és a betegségek értelmével is tisztában kellett legyen. Sok filozófus – mai szóval – polgári hivatása volt a gyógyítás, mint Galénoszé vagy Sextus Empiricusé. Itt érünk el asszociációs sorunk végére, a humorista fogalmához és szerepéhez. Az orvostudomány sokáig azon a merőben elméleti – Hippokratésztől eredő – tudományos modellen nyugodott, amit úgy hívünk: humorális patológia. A humor jelentése: nedv, a humorális patológia pedig azon az elképzelésen alapult, hogy az ember testét különböző nedvek alkotják, melyek egyensúlya az egészség kulcsa. A nedvek arányától függően különböztették meg a jól ismert személyiségtípusokat, mint szangvinikus (bővérű), kolerikus (epés), flegmatikus (nyálkás) és melankolikus (fekete epés). Mikor az ember egészsége megbomlik, az a testnedvek arányának változásából vezethető le. Idővel a szó jelentéstartalma bővült: a nedv-állapotból kedély lett. Aki humoránál van, jó kedélyű, annak testnedvei pont ideális arányt alkotnak. A humorális patológia elavult szemléletmóddá vált, gyökerét már csak egy szavunk őrzi, a humorista, ami eredeténél fogva azt jelenti: olyan ember, aki képes befolyásolni az emberek kedélyét, személyiségük egészére hatva szemléleti változást előidézni.

Az enciklopédikus tudós és akadémikus tanár tehát a filozófus idealista alaptípusa. Őre ő a dolgok rendjének, gyűjtője és továbbadója mindannak, amit tudni kell és érdemes – tehát egyfajta fegyelmező, normalizáló funkciót lát el. Paradox módon a modern orvosok sem a klasszikus értelemben vett gyógyítók (humoristák), hanem szakértők, akik nem a személyt kezelik, hanem a betegséget, nem az egyediből, hanem a elvont-általánosból kiindulva állítják vissza a „normális állapotot” a beteg állapotból, nem pedig a harmonikus személyiséget az összezavarodottból.

A humorista pedig a filozófus naturalista alaptípusa. Őt nem az elvont-elméleti síkon létező igazság, hanem a konkrét-tapasztalati egészségünk, természetes és egyedi személyiségünk ökonómiája, equilibruma érdekli. „Nem az igazsággal baszunk.” – ahogy Charles Bukowski a maga keresetlen módján fogalmazott. Ő a beszáradt, elmerevedett, humortalan, egészségtelen, fejlődő- és életképességét elvesztett gondolkodás orvosa, aki saját fogalmai szerint rendet tesz a fejekben. Orvossága a provokáció, pengéje a szatíra, optikája a groteszk, attitűdje cinikus, sztetoszkópja a segge.

*


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Címkék

Google Website Translator Gadget