A legvégső filozófia ezen a cslogon. A bartosizmus abszurd filozófiai kísérlet, ami hosszú távon igazoltan tudatmódosító hatással bír. Az itt bemutatott gyakorlatok, gondolatok és életforma könnyen károsíthatják az Önök egészségét, de egyrészt még mindig kevésbé, mint egy "fejlett" ipari társadalomban élni, másrészt mi is az "egészség" és léte mióta magától értetődő érték?

"A Moslékfőző csollap az élőétel, a Bartosizmus az Ebroniton a készülő főfogás" - ahogy mesterünk mondja. A bartosizmust kommentáljátok szabadon! Minden észrevételért, kérdésért, kérésért, ötletért szpaszíba! A bartosizmus a három T filozófiája: Tanuljátok, Tanítsátok, Terjesszétek!

Aki bármivel, általunk ihletett írással, videóval vagy bármilyen szellemi alkotással hozzájárulna a csloghoz, ne habozzon azt jelezni. Aki rendelkezik Bartos Cs. István, Bartos Csaba vagy "Moslékfőző" Bartos Cs. Pisti által írt kézirattal vagy általa készített képpel, amit megosztana velünk - kölcsönadna másolásra - jelezze levélcímünkön. A Bartos Archívum minden hozzájárulást örömmel fogad.

Levélcímünk az ebroniton: bartosizmus@gmail.com

Tanítómesterünk csollapja: http://moslekfozo.atw.hu/

2010. június 1., kedd

Bevezetés – A csavargó filozófiája


„Cinikus az, aki szerint semminek nincs értéke,
de mindennek ára van.”
(Oscar Wilde)

Egy alkalommal megkérdezték a szinópei Diogenészt: „Nem sajnálod, hogy száműzöttként, a politikai jogokból kirekesztve, egzisztenciálisan lenullázva, a legrosszabbnak tekintett állapotban, hajléktalan koldusként élsz Athén utcáin?” Diogenész így felelt: „Dehogy, te ostoba, hiszen e nélkül nem lehetnék az a filozófus, aki vagyok.” Diogenész (i.e. 4. sz.), akinek életéről és tanításairól csak szájhagyomány útján maradtak fenn adatok, melyeket gyakran egymásnak is ellentmondó szerzők örökítettek meg, állítólag így tartotta: „A nincstelenség a legjobb filozófiai tanfolyam, és ráadásul teljesen ingyenes.” Valószínűleg azonban eltartott egy darabig, amíg idáig eljutott. Egyes források szerint még egy orákulumhoz (kb. jóshoz) is elment, hogy magyarázatot találjon sorsának alakulására. Szerencsétlenségéből magatartást kellett formálnia, a magatartásból pedig világnézetet.

A források bizonytalanok a tekintetben, Diogenészt száműzték-e szülővárosából, Szinópéból, avagy a börtönbüntetést elkerülendő vette-e föl a nyúlcipőt. E bizonytalanság természetes is, hiszen életéről csak az önmaga által keltett mitológián keresztül értesülhettek már a kortársak is, azonban a régészeti adatok is igazolni látszanak, hogy akkoriban volt egy kis botrány Szinópéban tekintélyes mennyiségű pénzérme kapcsán. Diogenész és apja, a város tekintélyes polgárai bezúztak jó pár rájuk bízott érmét. A megfontolásuk gazdaságfilozófiai lehetett: akkoriban minden városállamnak saját valutája volt, mely az állam politikai függetlenségének volt záloga. A bezúzás a valuta értékét lehetett hivatva növelni, azonban az önhatalmú vállalkozás nem nyerte el a város vezetésének tetszését. Athéni száműzetésének éveiben Diogenésznek volt ideje átgondolni ezen egzisztenciális trauma mélyebb értelmét, és úgy tűnik, előre menekült. Végső soron – tanította – minden pénz hamis. A társadalom lényege, hogy az istenektől kapott ajándékot, életünket, mindenféle látszatértékre cseréljük. Az ember értelménél fogva (ami olyan specifikuma, mint a vakondnak az ásó mancsai) magányos, nem tartozik helyhez, otthontalan. Ha pedig otthontalan, úgy száműzni sem lehet, nemde? A száműzetés, a csavargás az ember természetes állapota.

Athénben Diogenész kapcsolatba kerülhetett a legendás tanító, Szókratész egyik tanítványával, Antiszthenésszel. Miközben egy másik, némileg közismertebb tanítvány, Platón megalapította az Akadémiát, az első egyetemet, Anthiszthenész úgy ítélte, Platón meghamisítja mesterük örökségét és egy ellenakadémiát indított. Mivel Antiszthenész rabszolga származású volt, főleg a társadalom kirekesztettjeit gyűjtötte maga köré a Künöszargosz nevű helyen. Egyes források szerint innen ered a cinikus iskola neve, míg mások szerint Antiszthenészt vagy Diogenészt illették a „kutya” gúnynévvel. Ezt valószínűleg fel is vállalták, de pejoratív jellege miatt sosem lett hivatalossá, ahogy az iskola sem lett hogy úgy mondjam, akkreditált. Inkább amolyan lappangó ellenkultúraként működött, mígnem anarchisztikus tendenciái miatt a római birodalom végleg nem helyezte tiltólistára. Hogy mégis lehetnek sejtéseink róla, annak is köszönhető, hogy közben a sztoikus filozófiai irányzat nagy pályát futott be. A Sztoa nevű iskola alapítója, Zénón Diogenész tanítványának, Kratésznek volt a tanítványa, a sztoicizmus pedig sok mindent megőrzött a cinikusok tanításaiból. Mikor a sztoikusok ismertetik műveikben tanaikat, gyakran emlékeznek meg a cinikusokról, elsősorban a kettejük tanításának metszetére (koiónjára) téve a hangsúlyt.

Figyelemreméltó, mennyire keveset tudunk mégis a cinizmusról. Az első monográfia, Donald Dudley szerzeménye 1937-ben jelent meg, a köztudatban pedig mindmáig rengeteg tévhit él azzal kapcsolatban, hogy a cinikus filozófiát Diogenésszel azonosítják, pedig a történelem során sokan vallották magukat cinikusnak, és korántsem élt mindegyik hordóban illetve használaton kívüli vízvezetékcsőben. Voltak közöttük hadvezérek és római patríciusok is. Amikor a felvilágosodás gondolkodói antik előképeket kerestek maguknak, gyakran ütköztek bele és kerültek cinikus hatás alá, mint Diderot francia filozófus, vagy a 19. század végén a baseli egyetem klasszika-filológia professzora, Friedrich Nietzsche, aki a cinizmus modernizálására tett máig meghatározó kísérletet. A cinizmus kortárs újragondolói közül kiemelkedik Peter Sloterdijk „A cinikus értelem kritikája” című műve, aminek különösen „A hamis tudat alkonya” és a „Diogenész, a posztmodern értelmiségi” című fejezeteit ajánlom figyelembe. Ennyire azonban jelenleg nem kívánok elmélyedni a témában.

A legelterjedtebb tévedés, amibe az általam idézett szócikk is beleesik (pedig ez a legkorrektebb lexikoncikk a témában), hogy a cinizmust úgy tekintjük, mint a tagadás, a lázadás kultúráját. A következőkben arra teszek kísérletet, hogy a cinizmust úgy mutatom be, mintha élő és koherens filozófiai irányzat lenne. Mintha ahogy létezik neo-sztoicizmus, úgy most neo-cinizmusról beszélnénk. A mi neo-cinizmusunk természetesen leginkább abba a kategóriába fog esni, amivel középiskolai filozófiai tanulmányaink (már aki meg van verve ilyesmivel) során életfilozófia néven kerülhettünk kapcsolatba, amikor Schopenhauer vagy Kierkegaard művei kerültek sorra. Nem valószínű, hogy van specifikus cinikus válasz arra a kérdésre, mi a teendő, ha valaki bárányhimlős, vagy hogy hogyan maradnak fenn a tárgyak a levegőben – hacsak az nem, hogy ilyesmivel felesleges foglalkozni. Filozófiai világnézetről van tehát szó, szemben mondjuk egy vallási stb. világnézettel.

Mivel a cinizmus nem annyira kifejtett filozófia, mint magatartás, nehéz lenne rekonstruálni, ha nem lenne előttünk élő példa. Vagy legalábbis nehezebb. Én azonban abban a szerencsében részesülhettem, hogy megismertem Bartos Cs. Istvánt, aki a legközelebb áll ahhoz, hogy azt mondjam, a cinizmus ősforrásából merít. Egy alkalommal egy parkban vitatkoztunk, mikor észrevett egy az utca sarkán beforduló rendőrkocsit. Az engedelmesség groteszk paródiájává változva vigyázzba vágta magát és felordított: „Itt vagyok, disznók, ne keressetek tovább!”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Címkék

Google Website Translator Gadget