II.: Tudás és élet – A cinizmus esztétikája

A bölcsesség (tehát nem a gyakorlati tudás, mint a lópatkolás mikéntje vagy hasonlók) nem választható el az élet-praxistól. A cinikusok számára a „bölcsesség” maga az életforma, ennyiben személyes és nem átadható. Következésképpen elutasították az akadémiai filozófia elitizmusát és mi sem állt tőlük távolabb, mint hogy tanítani akarjanak bárkit is bármire, már csak azért sem, mert nem osztották az oktatáshoz szükséges hierarchikus prediszpozíciót (előzetes alapállást). Ez azonban korántsem jelenti, hogy nézeteiket ne kívánták volna ismertetni és terjeszteni, illetve hogy azok ne lennének ismertethetőek és terjeszthetőek. A fent említett okokból a cinizmus nem is feltétlenül nevezhető filozófiának a szó klasszikus értelmében, hiszen nem dialogikus, célja nem a „valóság” megismerése érvek ütköztetése útján s nem dialektikus, nem követi „a megismerés prométheuszi útját” (Hermann István). [irónia]. A cinikus filozófus ebben az értelemben önellentmondás, a filozófus filozófus, a cinikus cinikus. Utóbbi esetben sokkal inkább egyfajta „ideológiáról”, világnézetről van szó, vagy ahogy a görögök mondták, életprogramról (ensztaszisz biou), a hagyományos filozófusi létmód (melynek emblematikus figurája Szókratész) egy alternatívájáról. Epikurosz egy fennmaradt írásában arról elmélkedik, miféle életforma való egy filozófusnak, vagyis hogy miből éljen szerencsétlen. Arra jut, ha lehet, ne menjen el sem politikusnak, aki az igazság keresését hatalmi érdekeknek rendeli alá, sem pedig cinikusnak, aki végső soron letesz róla. Ebből is látszik, a cinizmus komolyan veendő életforma-alternatíva volt a korabeli gondolkodó elmék számára. A cinikus nézőpont megértése megvilágosodás-szerű, egy váratlan nézőpontváltásként történik, melyet a „bölcs” általi provokáció (sokkhatás) vált ki. A klasszikus cinikusok, valahányszor alkotóként megnyilvánultak, parodisták voltak. Azt az esztétikai (tehát látásmódbeli) minőséget, mely a cinikusokra jellemző, a következő görög jelző jelöli: szpudaiogeloiosz, szó szerint „komoly is meg nem is” vagy „komolytalanul (komolytalanságában) komoly” – adekvát magyar megfelelője a szarkazmus. A szatírjáték (szatíra) illetve a paideia (gúnydal, többnyire borivás- és/vagy szexuális témájú humoros könnyed költői műfaj) már korábban is létező népi (populáris) műfajaiban jeleskedtek a források egybehangzó tanúsága szerint. Egyik-másik darab megmaradt, míg a többségükről csupán beszámolókból értesülhetünk. Még az athéni demokrácia plurális közegében sem voltak ezek többek, mint a kor sajátos szamizdatirodalma, obszcenitásuk és felforgató tartalmuk miatt előadásuk vagy a kor magaskulturájában való elhelyezésük lehetetlen lett volna, és talán maguk a szerzők sem bírtak ilyen ambíciókkal. A legtalálóbban a következőképpen fogalmazhatunk: a cinikusok kivitték a szatírjátékot az agórára, groteszk színjátékot csináltak a közéletből, filozófiát a gúnyból. Az emblematikus cinikusok egy nagyon sajátos műfajban voltak otthon, amit ma performance-nak neveznénk, az a kvázi-irodalmi műfaj pedig, mely halhatatlanságukat biztosítja, az anekdota (kreia), ami nem más, mint performance múlt időben, egy-egy cinikus mester provokatív megnyilvánulásának szájhagyomány útján továbbadott megörökítése. Ebből is látszik, hogy egy igazi cinikus legnagyobb műve maga a sajátos személyiség és látásmód, mely alkalmassá teszi, hogy anekdoták hőse legyen. A leginkább emblematikus hősről, a szinópei Diogenészről (i.e. 4. század) még azt a képtelenséget is följegyezték, hogy amikor megunta az életet, addig tartotta vissza a lélegzetét, amíg meg nem halt. Én is főleg róla való anekdotákat fogok felidézni mondandóm példázására.

Érdemes még azért belegondolnunk, milyen értelemben is parodizálták koruk kultúráját a cinikusok. Mivel számukra az alapvető ontológiai antagonizmus a társadalom volt szemben a természettel, ezért mondhatjuk, hogy a kulturális relativizmus álláspontján álltak. Ebből az alapállásból az embernek pazar lehetőségei vannak a társadalmi szokások kigúnyolására. Diogenésznek a hagyomány több drámaparódiát is tulajdonít. Ödipusz-paródiájában például azon gúnyolódik, miért problémázik Ödipusz a vérfertőzésen, a csirkák, kutyák vagy a perzsák az ilyesmit természetesnek veszik. Thüasztész-paródiájában (Thüasztésszel testvére megetette saját fiait, akárcsak Shakespeare Titus Andronicus című darabjában) egyenesen az emberevéssel kapcsolatos kulturális tabut teszi gúny tárgyává.

Magyar viszonylatban különlegesen jól elkapja a cinizmus fonalát Pálfalusi Zsolt „Performing dogs” című esszéje. Hadd idézzem néhány sorát: „Nem sapere aude [ismerd meg magad], nem a felvilágosító gondolkodó lép színre, ez a cinizmus nem azt tanítja, legyél képes gondolkodni póráz nélkül, hanem azt, hogy szégyenítsd meg, leplezd le a platonizmus hazugságát, mely abban áll, hogy arra idomít: tiszteljük a feljebbvalóinkat, miközben felsőfokon azt tanítja, hogy az igazság előrébb való, mint a barátaink. Márpedig a filozófiatörténet nagy cinikusai megértették, hogy tapintatlanság a barátainkat tanítani. A hűség mindenkor performance: olyan teljesítmény, amelyet sosem indokolni kell, vagy eszmeileg igazolni, hanem csakis bemutatni. Ez a performansz nagy titka – vannak dolgok, amelyek csak attól lesznek érvényesek, ha megmutatkoznak, nem pedig attól, ha elmagyarázzák vagy megjavítják őket.”

*