Nemhogy egy filozófiai világnézet, de egy szappanreklám sem működik, ha nem tartalmaz olyasmit, amit Walter Benjamin német filozófus „utópikus nyomoknak” nevezne. Olyasmi képzet, ami által a használó úgy érzi, nem csak mosakszik (hiszen ez önmagában értelmetlen), hanem ezáltal valami nagyobb dolog részese, az élet örök kérdéseire ad érvényes választ, élete értelmet nyer, a tevékenységet pedig körüllengi az egyetemes fontosság tudata. Ezt a fontosságtudatot nevezzük civilizációnak. De vajon a cinizmusnak van civilizációja? A következő fejezetben, melynek ez a bevezetője, erre a kérdésre keressük a választ. Az előzőekben nyitva hagytuk a kérdést, mennyiben van érvényes üzenete a cinikus filozófiának a közösség dolgaira nézvést. Megelégedtünk ideiglenesen azzal a válasszal, hogy egyértelműen levezethető egy etikai kódex a cinikus világszemléletből, tehát kell hogy legyen a cinikusnak társadalmi küldetése, kötelessége embertársai felé. Mi is ez? Itt találkozunk majd az első problémákkal, melyek továbblendítik majd eszmetörténeti áttekintésünket a kezdőpontból.
Azok kedvéért, akik most kapcsolódnak be, röviden összefoglalom az eddigiek idevágó részét.
Szemben az idealistákkal, a cinikus naturalista. Úgy gondolja, nem létezik más, mint a természet, így minden, ami létezik, természetes. De mi létezik? Az, ami mint önálló és egyedi egész érzéki tapasztalat útján adott számunkra. Ami nem létezik, tehát nem természetes, az az absztrakció. Az elvont kategóriák hasznos eszközök lehetnek, hogy tájékozódjunk a világban, de nem léteznek, nem utalnak természetesen létező dolgokra, ahogy a „repülő elefánt” sem. Elképzelhető, de nincs. Nem kérhetünk számon ideális dolgokat természetes dolgokon, mert előbbiek nem létezőek, utóbbiak pedig igen. Így nem is lehet „megjavítani” a dolgokat, mert nincs mivé – az ember nem áll felette a természetnek, hogy törvényt szabjon neki. Arra szorítkozni, ami van, és nem elcserélni a természetesen létezőt az elvont ideálisra - ez a cinikus etikai kódexének alapköve. Hasonló ez ahhoz, amit Nietzsche úgy hívott: amor fati – a végzet szeretete. Szeressük az elkerülhetetlent – mert ami fontos az életben, az végzetszerű. Amit szabadon választhatunk, illúzió.
A szabadság illúziója abból a hitből fakad, hogy az ember képes teremteni.A teremtés illúzióját pedig az idealista és realista alapállás teszi lehetővé. Tegyük fel, Ideologikosz kivág egy erdőt és a kivágott fából épít egy katedrálist. Számára létezik a „katedrális, mint olyan” – az ideális, általános, absztrakt katedrális fogalma. Ebből következően számára X állapotban még nem volt katedrális, míg Y állapotban már van. Egy logikai semmiből csinált egy logikai valamit – tehát teremtett. A teremtés transzcendens tevékenység, Isteni attribútummal (itt: tulajdonsággal) ruházza föl az embert. Ami isteni, nem szorul magyarázatra, nem állja ki a kritikát és nem igényel morális felhatalmazást. Ami isteni, csak jó lehet. Az absztrakció egy következő fokán Ideologikosz saját vélt teremtői képességeit is elvonatkoztatja, létrehozva tudatában az abszolút teremtőt, Istent, akinek természetesen katedrálist kell emelni. Így ismét felcseréli okot és okozatot, ami minden mitologikus gondolkozás sajátja.
Eközben Künikosz, a folyton fanyalgó mihaszna a fejét csóválja. Számára nem történt teremtés, Ideologikosz csupán átalakította X állapotot Y állapottá, jelen esetben egy erdőt egy farakássá, amit katedrálisnak nevez. Oké, rendesen megizzadt, de ez még nem érték, ha nem értelmes tevékenység közben tette. Künikosz számára minden létező dolog egyedülálló és egységet alkot, így egy pillanatig sem látja úgy, hogy itt [nincs katedrális] állapotból [van katedrális] állapot jött volna létre, egyszóval semmiből valami. Szemléletét nevezhetjük holisztikusnak, hiszen abból indul ki, ami van, a világ pedig egészben adott, nem elvont önálló kategóriákban. Valamiből jött létre valami más, következésképpen nyugodtan föltehetjük, sőt, kötelességünk föltenni – ha értelmes és felelős emberek vagyunk – mi volt jobb, X vagy Y állapot? Mi volt értelmesebb, hasznosabb, természetesebb – egy erdő vagy egy katedrális?
A teremtés illúziójából fakad a tulajdon képzete. Aki azt hiszi, valamit ő hozott létre, joggal gondolja, hogy afölött abszolút rendelkezhet – az voltaképpen ő maga. Egy cinikus számára az, ami egy idealistának a világ teremtő birtokbavétele, csupán a dolgok természetes rendjének szétkúrása egy ábránd hajszolása közben. A tulajdon fikciója tehát cinikus szempontból veszedelmesen természetellenes. És nem arról van szó, hogy egy tulajdon legális-e vagy sem, vagy hogy „erkölcsös” és „igazságos-e”: miként a klasszikus filmben, a Biciklitolvajokban is kitűnően látható, a legális tulajdon az a lopás, amit nem vesznek észre, nem csak azért, mert az elkövető rejtve tette és nem lehet rábizonyítani, vagy azért, mert az erőviszonyok legalizálása előtt történt, hanem azért, mert eltakarja a társadalom kognitív architektúrája. A látás tanult tevékenység, aminek szemünk csupán eszköze.
A dolgok állása szerint Künikosznak nem marad más, mint állandóan fanyalogni mindezen, amit ő viszont lát – ezzel a cinikus fanyalgással azonban úgy érzi, tartozik embertársainak. „Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, mégsem pályázom meg ezt az állást [az udvari bolondét], mert mégiscsak más, ha az ember humorista, aki a szatíra fegyverével áll őrségen a közéletben. Hát nincs igazam?” – írja egy humoreszkjében (rövid csattanós írásában) ironikusan Mikes György, akit Koestler a legszomorúbb magyar humoristaként titulált. Luis Buñuel spanyol író-filmrendező azt mondta egyszer, a szürrealista (tehát az értelmetlen és ösztönös véletlen szerkesztőelvét a leginkább megtestesítő) tett őstípusa az, ha valaki vaktában lövöldözik az utcán. Mi a cinikus performansz őstípusa? Szemetet enni és használni? Lehúzni a vécén a méregdrága kaviárt és jóízűen megenni a saját szarunkat? Kirabolni egy bankot és a busás zsákmányt elégetni? Végül is, mit is kezdene Künikosz egy rakás pénzzel? Alapvető igényeit kielégíti, az viszont nem kerül semmibe, amennyiben tartja magát az „arra szorítkozni, ami van” elvéhez – ezen felül pedig semmire nincs szüksége. Kuporgatná a pénzt? Azon töprengene, mire költse? Lapozgatná a társadalmi látszatértékek katalógusát és nem tudna dönteni, egyre rosszabbul érezné magát. Vajon megvegye ezt vagy azt vagy spóroljon, menjen el szolgálni, hogy még több legyen és meg tudjon venni valami nagyobbat? És ha ellopják? Testőrt kell szereznie, fegyvert, rendőrt maga mellé! Kerítést húzni, amerre jár. Rájönne, a világ tele van ellenséggel. Más, a színük, a szaguk. Nem, Künikosz nem vágyik ilyesmire. Úgy gondolja, minden baj ott kezdődik, ha az ember máshoz kezd el kötődni, mint önmagához.
Van úgy, hogy leveri az almákat a szomszéd fájáról. Ezt azonban nem azért teszi, mert éhes – de persze, ha már leverte, csillapítja velük éhségét. Miért is ne? Az ebéd a földön hever. Van úgy, hogy rászarik egy elegáns sportkocsi motorháztetejére, de nem hedonista önélvezetből. (Persze, hülye lenne nem élvezni, de a lényeg nem ez.) Künikosz ilyenkor büntet és példát statuál, de legfőképpen oktat. Minden alkalmat megragad, hogy ráébressze embertársait a látszatvilág értéktelenségére és törékenységére, amiben élnek. De hogyan számol el mindezzel önmagának, és mit mond Ideologikosznak, ha az megkérdezi, minek él egyáltalán? Könnyű egy idealistának válaszolnia a kérdésre, miért él: mindig van valami aktuális képzelt boldog jövő, amiért feláldozza magát a létező jelenben. De mit válaszolna egy cinikus? Erre a kérdésre keressük a választ a következőkben.
Künikosznak mindig különös örömet okoz, ha elront valamit. Így gondolja: „Végre, összetörtem a tányért, elgörbítettem a villát, elégettem a serpenyőt, elköltöttem a pénzem, elszakítottam az ingem, letéptem a cipőm talpát, összeborzoltam a hajam, kitörtem a fogam, megmérgeztem a tüdőm, porig romboltam a házam és egy jóízűt fostam a gatyámba. Végre, elrontottam ezt a [dolgot]. Most már nem kell attól tartanom, hogy elrontom, tehát végre nyugodtan használhatom.”
*
