Az előzőekhez csatlakozva nem úszhatjuk meg, hogy röviden és leegyszerűsítve át ne tekintsük, mit értettünk azalatt, hogy Friedrich Nietzsche az első újkori gondolkodó, aki a cinizmusnak megpróbált új értelmet adni. Azért szükséges ez most, mert éppen Nietzsche nyitotta meg azt a perspektívát, melyet az előbbiekben a tudós és a humorista különbségeként próbáltunk meg regényesíteni.
Amikor Nietzsche úgy hivatkozik önmagára, mint az első immoralistára, vagyis az első filozófusra, aki elutasítja a gyakorlati élet dolgairól morális dimenzióban való gondolkodást, az nem azt jelenti, hogy gondolkodásából hiányoznak a viselkedési normák. Etikai kódexének kulcsfogalma az ízlés, nevezhetjük úgy is: stílus vagy elegancia, ami tulajdonképpen nem más, mint az ember egészséges életösztöne, személyes integritásának záloga. Ha az ember elveszíti ízlését, előbb-utóbb szabadságát és belső harmóniáját is. Több végzete is van az ízléstelenségnek: vagy rajongóvá válunk, aki kritikátlanul lelkesedik valamiért, amiért nem tud személyesen jótállni, vagy „metafizikussá”, idealistává, unalmas és merev elvek emberévé, aki mellett elszalad az élet, mert azt teljesen alárendeli egy elvont létsíknak. Mindketten önmaguk elvesztésének útján járnak: egy vallásos rajongó teljesen odaadja magát a semminek, egy moralista pedig mindentől megtagadja magát, így végül elveszti személyiségét, hiszen nincs benne semmiben. A kettő egymás tükörképe, egyértelmű, hogy az állandó tagadás mögött az ellenálló-képesség hiánya áll. Úgy is mondhatnánk: azt a nőt/férfit a legkönnyebb elcsábítani, aki a legerélyesebben kéreti magát. Végül mindkettő érzelmi terroristává, vámpírrá válik, aki környezetét vádolja azért az önfeladásáért, amit ő követett el, csak elfelejtette átgondolni, megéri-e. Az egészséges életösztönünk akkor működik, ha pontos könyvelést végzünk, tökéletesen értjük, miért mennyit áldozunk önmagunkból, és törekszünk a mérleget egyensúlyban tartani. Az ízlés tehát arisztokratikus, individualista erény, mely azonban bárkiben kifejleszthető. Senkinek nem azért van ízlése, hogy különb legyen másoknál, hanem azért, hogy szabad legyen. Aki különb akar lenni másoknál, nem lehet szabad, hiszen önértékelése állandóan másoktól függ.
Az ízlés legtökéletesebb formáját Nietzsche úgy nevezi: „cinikus ártatlanság”. Hogy lehet valaki cinikus és ártatlan? A fogalmat részben jól ráfektethetjük az előző koordinátákra. Ártatlan az, akit korábban rajongóként emlegettünk: olyannyira hisz a maga igazában, hogy elfelejt rákérdezni, mire megy vele. A cinikus nem hisz semmiben, így nem is megy semmire, elfelejt élni. Tökéletes példa erre az, amit eddig a tudós figurájában véltünk megragadni. A cinizmus ártatlanság nélkül sivár könyörtelenség, az ártatlanság cinizmus nélkül unalmas naivitás. A cinikus ártatlanság nem más, mint a kettő közötti egyensúly megtalálása. Ebből is látszik, hogy ez nem egy elvi szintézis (annak feloldhatatlanul ellentmondásos lenne), hanem humorális állapot, a szellemi egészség képessége.
Hogyan kell tehát humorizálni? Nietzsche egy helyen elsüti, hogy a németek valószínűleg azért csinálnak olyan szar filozófiát, mert sok sört isznak. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy ezzel egy abszolút perspektívát akart volna nyitni, hanem egy „másikat” – amivel az igazság keresésének túlságosan ártatlan pátoszát cinikus gúny tárgyává teheti. Súlyos hibát követünk el, ha úgy értelmezzük ezt, mint egyetemes mérce alkotását. Mondok egy példát: „legszívesebben főbe lövetném ezt az idegesítő társaságot a szomszédban”. Amennyiben ez egy cinikus kijelentés, borzasztóan ízléstelen lenne rá túl moralista-szakértőként („Ilyet nem szabad mondani.”) vagy ártatlan rajongóként („Igen, gyerünk!”) reagálni. A kérdés az, adott kontextusban a szöveg szerzője mennyire őrzi meg ízlését, autonómiáját, az ideális egyensúlyt aközött, hogy túl eltávolodjon magától vagy ellenkezőleg, túl komolyan vegye magát. Hallgatósága számára a probléma ugyanez. Amennyiben azonban úgy tekintjük őt, mint az tudós-filozófust, az igazság letéteményesét, a helyes, a szép, az erkölcsös és az igaz szakértőjét, úgy a szomszédok jó, ha felkészülnek az ütközetre. Mondanom sem kell, Nietzsche meghamisítói (elsősorban a nácik) mindig az utóbbi hibát követték el. Ezzel nem is az a baj, hogy erkölcstelenség, hanem hogy határtalanul és rombolóan ízléstelen. Persze erkölcstelen is, de hát aki folyton erkölcsös akar lenni, éppolyan kibírhatatlan, mint aki sosem az.
A fonal vége végülis megfoghatatlan. Nietzsche filozófiájának középpontjában az ember egészséges életösztöne áll, de maga sem tudott választ adni magának a kérdésre: tulajdonképpen minek élni? Így saját csapdájába esett: a korlátlan életigenlésből kiindulva elfelejtette megkérdezni, mi is az élet ára. Cinizmusa kicsorbult (eltoszta), végül abszolút autonómiáját csak ép elméjével tudta ellenértékelni.
*
